Erő

Ismered az igazi erőt? Nem a testi erőre gondolok, hanem a belső, lelki erőre.

Számomra nem az, hogy bármit kibírok rezzenéstelen arccal. Ez inkább csak színjáték.

Saját tapasztalatok alapján az erő az, amikor az élet pofonokat mér rád, mely teljesen a földbe dönt, te fogod magad, engedsz a fájdalomnak. Hagyod, hogy elnyeljen a sötét, hogy gyenge légy s darabokra hullj. Majd felállsz, megrázod magad, tanulsz belőle és tovább lépsz.

Minden egyes reggel átgondolod, mit tennél jobban, mint tegnap. Felkelsz, a tükör elé állsz és mosolyogsz. Megfogadod magadnak, hogy nem hagyod, hogy az élet gondjai térde kényszerítsenek és megfakítsanak. Te igenis ragyogni fogsz. Mert megérdemled. Mert igenis képes vagy rá. Mert igenis többet érsz. Ne fuss senki és semmi után! Ne alázkodj meg! Minden rosszban lásd meg azt az apró jót is! Majd ezek után szedd össze magad, porold le a ruhád, mosolyogj és gyerünk tovább. Tudd mennyit érsz! Ez az igazi Erő!

Higgy nekem!

Egy olvasatlan üzenet árválkodott a mobilban. Mosolyogva nyugtázom, hogy Patrick érdeklődik hogylétem felől, s egy fura kérdést tett még fel. „Mondd, hiszel a szerelemben?” Felhúzott szemöldökkel figyelem az utolsó sort, s szívem hevesebben ver tőle. Azon nyomban válaszolok.

„Nem!”

„És miért nem?” Elgondolkodok a válaszon. Meggondolom minden szavamat, hisz olyan témát feszegetünk, mely számomra még ha nem kellemetlen, de elég intim. Nem akarom túl közel engedni, hisz nem szeretnék újabb csalódást.

„Nem létezik! Ilyen érzelem nincs. Érezhetsz örömet, vágyakozás, szeretet, kötődés. Hívhatjuk ezek összegzését szerelemnek, de ezek a dolgok elmúlnak.”

„Igen, el. De nem ezt kérdeztem.” Számat rágva gondolkodom, hogy mit is írhatnék vissza, makacs üzenetére.

„Értem a kérdésed, de a válaszom még mindig nem. Soha nem tapasztaltam meg, ezért elképzelés sincs róla, milyen lehet az.”

„Mit éreztél?” Úgy látszik, addig játszom a tűzzel, amíg meg nem égetem magam.

„Fogalmazzunk úgy, hogy tudom, milyen érzés minden nap sóvárogni olyanért, akit nem kaphatsz meg. Tudom milyen az, mikor meglátsz egy bizonyos személyt és széles vigyor ül ki az arcodra. Ismerem az érzést, amikor a nevét látom a kijelzőn. Tudom milyen az, amikor pár méterre, centikre van tőlem, s még sincs velem. Tudom milyen várni rá. Kinyújtani a kezem érte s soha nem érni el. Kapaszkodni valakibe, aki elenged végül. Tudom milyen szeretni, de nem tudom milyen szeretve lenni.” 

Lassan elnehezedik szemhéjam, s álmosság lesz rajtam úrrá. Zsibbadó testem szinte könyörög a megváltó alvásért. Az rezgő mobilomat némára állítom, s úgy döntök, hogy majd csak holnap nézem meg a válasz üzenetet. Lecsukom a szemem, s hagyom, hogy az álom magával sodorjon. 

Nem kell senki

Eljött az a pont, amikor kijelenthetem, hogy az én életembe nem kell senki. Az élettől és legfőbbként az emberektől kapott pofonok után rájöttem, hogy jobb egyedül. Fájó sebeket hagytak maguk után az utam során szerzett sérülések, melyek az ember jellemét edzik, viszont lelkét megnyomorítják. Szépen lassan az idő múlásával behegednek a sérülések, viszont a heg ott marad örökre a bensődben, emlékeztetve, hogy mindig figyelj mennyire is engedsz valakit magadhoz közel, mennyire is éled bele magad a dolgokba. Tanulság? Semennyire. Elfáradtam. Nem tudok már többet emberek után futni. De már nem is akarok. Elég volt, hogy folyton én figyeljek a másikra. Megfelelni mindenkinek. Lesni a másik fél vágyait, igényeit. Nem erről kéne szólnia egy kapcsolatnak. Soha nem tapasztaltam volna még, hogy valaki őszintén kíváncsi lenne én mit szeretnék. Ha mégis érdeklődött, az mindig színjáték volt. A legszebb, mikor ölel, szép szavakkal édesget, elhiteti, hogy ez most több. Nem vagy egy tárgy, amelyet ha megunnak, kidobnak. De a vége mindig ugyan az. Becsapnak, csalódsz és bezárkózol. Falakat emelsz. Minden bukás után egy sorral magasabbat húzol. Összeszorítod a fogad, kihúzod magad és tovább lépsz. Eldöntöd, hogy neked nem kell senki.

A kívülálló - Előszó

Előszó

Adrenalinnal telve néztem körül az elhagyatott ház alagsorában. Lépteket hallottam. Befordultam a sarkon és szembetaláltam magam az áldozatommal. Gondolkodás nélkül meghúztam a ravaszt. Revolverem elsült, a fickó a földön terült el. Közel léptem hozzá. Igen, jól céloztam és meghalt. Imádok bérgyilkosként dolgozni. Tudom, beteg dolog, de én már csak ilyen „beteg” ember vagyok.

-        Jess! Helyzetjelentést!- Szólalt meg a rádió túl végén a csapat feje, Barney.

-        Egyik célpont kiiktatva- válaszoltam- Merre vagytok?

-        Második emelet, egyes szektor. Gyere utánunk!

-        Értem főnök, indulok!- visszatettem a rádiót, majd futni kezdtem. Magabiztosan haladtam a cél felé. Általában éber vagyok. De mos figyelmem, túlzott magabiztosságomnak köszönhetően alább hagyott, s ez majdnem az életembe került.

A lépcsőn tartottam felfelé, mikor valaki a lófarkamnál fogva visszarántott és lezúgtam. Mindenem fájt az eséstől, de gyorsan összeszedtem magam és harcállásba álltam. Egy férfi ugrott le az emeletről és terített le. Éber voltam. Most teljesen éber. Kést rántottam és ellenfelemnek rontottam. Kitért támadásom elől. Köröztünk, s közben egymás szemébe néztünk. A férfi arcát tetoválás borította. Valami bonyolult minta. Kopasz, kigyúrt testű. Amolyan, üresfejű gyilkoló gép. Feszülten figyeltük egymást, hogy vajon ki támad előbb. A fickó ugrani készült. Mikor megmozdult, késem feldobtam, majd - mint a villám - előrántottam kedvenc pisztolyom, mely egy Smith and Wesson revolver, co2 holster típusú csinos kis fegyver. Hideg markolata tökéletesen illett apró kezembe. Három lövést adtam le. A férfi élettelen teste koppant a földön, s nemes pengém az izmos hátába fúródott. Szép munka.

Nem tudom kitől örököltem gyilkolási „tehetségem”, de valahogy mindig is ráéreztem.  Egyszerűen a véremben volt a technikája. Tudjátok, más énekelni, táncolni...én gyilkolni tudok. Ezért is vettek be a csapatba. Négy férfi között az egyetlen nő. Amolyan kívülálló…

Élnem kellett volna

Előszó

Lehajítom vállamról a nehéz zsákot, majd leülök a hideg szikla szélére.  Lenézek az alattam lévő sötét, ködös mélységbe, mely teljesen hasonlít a bennem tátongó űrre. Ahogyan felpillantok, előttem gyönyörű táj terül el.  Amerre nézek, mindenfelé zöldellő fákat látok. Hátam mögött is egy fenséges erdő van, melynek mélyén apró zajjal éledeznek az erdei állatok. Néha-néha egy varjú károgása hallatszik, néhol pedig apró jószágok neszezésére figyelek fel. Csak hallgatom a természet, nyugtató hangját. Figyelem hogyan kúszik egyre feljebb a nap, mely mindent varázslatos narancsszínbe borít.

Ha normális esetben lennék itt, még élvezném is a látványt. Megnyugtatna, hogy igenis, van még szépség ebben a szörnyű világban. De a mai nap más. A mai nap sötét, melybe még ez a csoda se tud egy csepp színt se festeni. Tenyerembe temetem az arcom és gondolkodom. Folyamatosan, szünet nélkül cikáznak a gondolatok, zavarodott elmémben. A rengeteg  „miért?”. Miért kell nekem ilyennek lennem? Ilyen nyomorultnak? Miért nem lehetek én is olyan, mint a többi ember? Annyira igyekszem beilleszkedni, alkalmazkodni a társadalomhoz, de olyan, mintha én nem is e világról származnék.  Talán nem igyekszem eléggé.

Lágy szellő cirógatja hosszú, szőke hajam. Annyira fáradtnak érzem magam, bár nem tudom eldönteni, hogy a testem vagy a lelkem van teljesen kimerülve. Próbálom felemelni az iszonyatosan lüktető fejem, de borzasztó nehéznek érzem minden porcikám.  Végül is nem baj. Legalább nem kell kinyitnom szemeimet, melyek iszonyúan égnek az el nem sírt könnyektől.  Érzem, ahogyan a bánat mázsás súlyként nehezedik rám, s szinte összeprésel. Hatalmas az űr a lelkemben, melyet semmi nem tud kitölteni. Testemet csak egy gyenge buroknak érzem, mely lassan széthullani készül. Egy ölelésre vágyom, mely talán össze tudná forrasztani, darabokra tört szívemet. Nagy nehézségek árán felemelem fejem, s kinyitom szemeimet. Forró könnyek csorognak végig arcomon, melyen teljesen meglepődöm, hiszen már hosszú ideje nem sírtam, Egyszerűen egy könnycseppet sem tudtam ejteni, pedig annyi fájdalom ért már.

Ahogyan haladtam hegymászás közben, találtam a földön egy elhagyott rózsafűzért. Most a kezemben tartva tűnődöm azon, hogy talán ez egy jel. Egy jel, hogy ideje Istenhez fordulnom segítségért, ha már földi halandó nem segíthet rajtam.

A kereszt épp a heges csuklómat súrolta. Végig simítottam minden egyes vágáson, amelyet magamon ejtettem. Minden egyes heg, egy belső sebet jelképez. És miért vágom a csuklóm? Vagy épp a combom közepét? Mert inkább ott fájjon, mint belül. Inkább kívül vérezzek, mert azt százszor könnyebb elviselni, mint a lelki fájdalmat.

Úgy érzem, rajtam már senki nem tud segíteni. Nehézkesen felálltam a hideg földről, majd remegő lábbal és összeszorult mellkassal a szikla pereméhez lépdeltem.  Összefontam ujjaim, majd elrebegtem egy imát. Végül, mint egy rongybaba úgy csuklottam össze. Örökre elnyelt a sötét mélység.

Karácsony!

Sziasztok!

Szeretnék mindenkinek kellemes ünnepeket kívánni. A részt még ne várjátok, ha az időjárás nem is, én teljesen el vagyok havazva. :)
Üdv, Vivien!

Társíró bemutatkozása

Sziasztok! :)

Arra gondoltam, hogy ideje lenne bemutatkoznom, ha már abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy ez a szeretni való lány felkért arra, hogy együtt folytassuk ennek a könyvnek az írását.
A nevem Földesi Zsófia. 18 éves vagyok, idén fogok végezni a gimiben, hogy ezután megkezdhessem az egyetemen a jogász képzést.
Ha elkap az ihlet, akkor pillanatok alatt képes vagyok verset írni, ahogyan történeteket is a saját szórakoztatásomra. Szeretek írni, gondolkodni, így filozófiai esszéíró versenyeken veszek részt minden évben, eddig mindig kiemelkedő teljesítményt nyújtva. :)
Ez így most nagyon unalmasan hangozhatott, és egy teljesen komoly lányt írhatott le, pedig cseppet sincs így :D Szokásommá vált táncolni az utcán, énekelni a folyosókon. Kacagni, amíg meg nem fájdul az oldalam és eszméletlenül sok zenét hallgatni. :) Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy kik a kedvenc magyar együttesem :P Igen, a Children of Distance. Eddig részt vettem 17 darab koncerten, és ebben az évben még tervezem növelni ezt a szép számot :D A kedvenc tagom Nyári Roland alias Shady. Örülök, hogy róla is írhatom ezt a történetet, és Hanna által kicsit közelebb kerülhettem hozzá.
Nem tudom mit mondhatnék még, azon kívül, hogy remélem sokan szeretni fogjátok az új részeket is, amikben már nyomonként én is felfedezhető leszek :)
Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok!
Mindenki tudja, csak a CéODé ;)

Zsófi