Nyolc

8.

Hanna

"Rólad álmodtam, titkon az álmomban

Hallom messze a hangodat

Szívem legbelül Tőled ébred fel

Most már tudom, Te vagy az életjel

Bennem élsz, újra átélném

Együtt leszünk még a végén

Szívem legbelül Tőled ébred fel

Most már tudom, Te vagy az életjel"

Előszó:

Helló Emberkék!

Sajnálom ezt az irtózatosan nagy késést. Tudom, nincs kifogás az én hibám, de tudjátok szeretek magyarázkodni. J

         Első kifogás. Első munkahely. Vásárosnaményban megnyitotta kapuit a Közigazgatási Hatósági Szolgálat, mely a rendőrséghez tartozik. A KHSZ feladata a bírság kiszabás és szerintem ennyi elég is róla. Szóval, felvettek, mint leíró. Újdonság az egész, ezért nagyon próbálok odafigyelni, hogy mindent tökéletesen csináljak. Elveszi minden figyelmemet, de megéri.

         Második kifogás. Szombathely. Nos, egy olyan Szabolcsi, falusi kislánynak, mint én megint csak újdonság volt, az, hogy ellátogat az ország másik felébe. Egy hetet töltöttem ott néhány munkatárssal, hogy megismerjük az ottani KHSZ-t. Nagyon élveztem azt az egy hetet. Mint a munkát, mint a társaságot (főleg a társaságot). Higgyétek el, soha nem nevettem annyit, mint azon a héten. A Szombathelyi kollégák is nagyon kedvesek voltak és mindenben segítettek, amiben csak kellett.

         Harmadik kifogás. Hangulat. Na, igen. Elég rossz kedvem volt ez elmúlt időkben, mely nagyban befolyásolta az írást. Amint elkezditek olvasni a részt, egyből észreveszitek. Semmi ötletem nem volt. Ha akadt is, nem tudtam, hogy fogalmazzam meg. Próbáltam az érzéseimet belevinni a részbe, de nem ment. Nem tudtam, hogy fogalmazzam meg. Borzasztó ez az állapot.

         Nos, próbáltam egy nagyon jó részt megírni, mely remélem, elnyeri tetszéseteket. Nagyon várom a kommenteket, hisz ez ad nekem erőt arra, hogy igen is, megéri folytatni. Nagyon sokat számít nekem a bátorító szó, legyen az építő kritika, vagy dicséret. Viszont az is igaz, hogy ez a rész nem éppen az én részem volt. Iszonyatosan nehéz volt megírni és nekem így sem tetszik. Egyszerűen mindent át kellett variálnom, semmi nem passzolt… és még most sem az igazi.

         Remélem, megbocsájtotok nekem, hogy ennyit várattalak titeket és nem pártoltok el.

Még annyit fűznék hozzá, hogy most kissé rossz kislány lettem… :$

         Minden jót!

Vivien

A szívem össze-vissza kalapál. Torkomban egy gombóc szemeim tele könnyekkel. Sírni akartam. Azonnal. Egyfolytában. De nem előtte. A menedéket adó maszkomnak a helyén kell lennie. Annak az átkozott maszknak, mely egész életemben összetartott. Átkaroltam magam, mintha ezzel egyben tudnám tartani lassan darabokra hulló énem.

Kereste a szavakat. Nem tudta, mit mondjon. Én tudom. El kell köszönnie. Magamra kell hagynia. Magamra. Mint ezt oly sokan megtették már. Nem. Nem hibáztatok senkit. Miért tenném? Én erre vagyok kárhoztatva. Az örök egyedüllétre, a kibaszott magányra. De így a legjobb. Kinek? Nekem? Dehogy. Senki sem szeret egyedül lenni. Nekik? Természetesen. Így mindenki biztonságban van az én elcseszettségemtől. Előbb-utóbb kiderül az igazság és az jobban fájna neki. Sokkal jobban. Hisz, egy olyan emberben csalódni akiről, azt hinnéd, ismered… megbízol benne. Nos, az maga a pokol. Nem. Ettől meg kell védenem. Inkább most egy kis csalódás, mint később a nagy fájdalom. Bár ez nekem most mocsokul fájt. De én szenvedjek, mint más… mint Ő.

-        Miért? – nézett rám csalódottsággal megtelt szemekkel.

-        Mert így a legjobb.

-        Kinek? Kinek Hanna? – suttogta.

-        Neked.

-        Nem. Te ne mondd meg mi a jó nekem. Nem tudhatod.

-        Nem mondom, de tudom és ez épp elég.

-        Nem Hanna. Én téged akarlak. – „ Én téged akarlak”, visszhangzott a fejemben. A francba Roland, ne nehezítsd meg. – Nézz a szemembe Hanna. Nézz, és oda mondd, hogy Te nem akarsz velem lenni. – Nagy kékeszöld szemeibe néztem. Ki akartam mondani. El akartam küldeni, de egyszerűen torkomon akadtak a szavak. Meg kell őt védenem… magamtól.

-        Nem. – Égetett a szó. Minden betűje perzselt. Minden betűje hazugság volt.

-        Ne hazudj! – nézett egyenesen szemeimbe. Tudta. Ő is tudta.

-        Honnan? – suttogtam. Megfogta kezem. Bőre jól esően tapadt az enyémre. Érzem, ahogyan egyre jobban csúszik le rólam az álarc. Fojtogat a sírás. Megfulladok. Mi ez? Mi a fene bajom van? Nem tudtam tovább tartani magam. Eleredtek könnyeim. Megállíthatatlanul folytak végig arcomon. Kiszálltam az ágyból és az ajtó felé rohantam. Vagy is csak rohantam volna, ha Roland nem szorít sarokba. Szó szerint. Menekülni akartam. A fájdalom, a sírás és Roland elől. Akárhogy küzdtem ellene. Akárhogy próbáltam nem kedvelni egyszerűen nem ment. Az agyam azt súgta „hagyd őt békén, nem szabad”, a szívem viszont minden sejtjével ordibálta, hogy ő kell nekem. Harcban álltam saját magammal. A szívemre vagy a józan eszemre hallgassak?

Roland végigsimított könnyes arcomon. Belenéztem szép szemeibe, majd tekintetem ajkaira vándorolt. Az ajkaira, mely egyre csak közeledtek, míg végül az enyéimmel találkoztak.

Megragadta derekam és erősen magához szorított. Minden porcikám üvölti, hogy nekem ő kell.

A józanész csúfos vereséget szenvedett.

***

A szobát gyönyörű, lágy zene töltötte be. A kandallóban ropog a tűz. Ez az egyetlen fényforrás az egész

helyiségben. Az asztalon a vacsora maradéka, az üres boros üveg és egy csokor virág.  A sarokban pedig egy zongora árválkodik, várva, hogy valaki végre csodálatos akkordokat csaljon ki belőle.

A régi, de nagyon kényelmes kanapén pihentem szívem választottjával. Az ölében feküdtem s ő a zene lassú ütemére cirógatta fejem búbját. Olyan békés és meghitt minden. Nyoma sincs a három héttel ezelőtti felhajtásnak. Mintha meg sem történt volna, még a sérüléseim is eltűntek a testemről.

Megbeszéltük Rolanddal, hogy ránk fér a kikapcsolódás a történtek után. Ráadásul, december tízzel, azaz jövő héten megkezdődik a vizsgaidőszak és egy perc szabadidőm nem lesz, így úgy döntöttünk ez a hétvége a miénk. Elzárva a külvilágtól és a gondoktól. 

-        Hogy találtál rá erre a vadászházra? Egyszerűen gyönyörű. – mormogta Roland.

-        Örököltem.

-        Ó. Sajnálom.

-        Ne tedd. Csupa szép emlék fűz ide. Tudod, apa nagyon szeretett vadászni, én pedig szerettem vele lenni. Mindig könyörögnöm kellett, hogy vigyen magával. – Eszembe jutott, ahogyan édesapám összepakolta a ruháit és én akkor már tudtam, hogy idejön. Rögtön a szobámba szaladtam és én is összeszedtem a holmimat a kis rózsaszín bőröndömbe, majd hónom alá kaptam a játék puskámat, a kedvenc plüss állatomat és apához rohantam, nehogy itt hagyjon. Mindig jót mulatott rajtam ilyenkor és persze sose akart magával vinni. Mindig azt mondta, hogy ez nem hercegnőknek való. A válaszom viszont erre mindig az volt, hogy én nem hercegnő akarok lenni, hanem olyan, mint Ő. Megcsóválta a fejét, majd végül mindig igent mondott. – Mindig is imádtam ezt a kis házikót. Valahogy mindig biztonságban éreztem magam a fa falak között. Emlékszem, hogy tizennyolcadik szülinapomra kocsi helyett egy igazi vadászpuskát szerettem volna, hogy mindig együtt mehessünk vadászni.

-        Mikor halt meg? – Nem válaszoltam egyből. Nem szerettem ezt a témát. Nagyon nem. – Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni.

-        Semmi baj. Ki előtt legyek őszinte, ha nem előtted? – nagyot nyeltem, majd folytattam. - Tizennyolcadik szülinapom előtt egy héttel. Épp akkor jött volna haza Koszovóból. – szemem könnybe lábadt, de folytattam. Most már nem tudtam abba hagyni. – Iszonyú, ami oda kint van. Épp egy órával a halála előtt hívott fel. Már tudta. Akkor tudta, hogy nem fog haza jönni. Nagy felkelés tört ki, s ő, mint béke fenntartó ott a helye, hogy csillapítsa az indulatokat. Meglőtték. Könyörtelenül fejbe lőtték. - Nagyot nyeltem. – Tudod, mi volt hozzám az utolsó szava? – pár másodpercig hallgattam, majd így szóltam – Isten éltessen hercegnőm. Majd lerakta. Eleinte nem tudtam miért akkor köszöntött fel, majd amikor kaptuk a telefont, hogy meghalt…- elcsuklott a hangom- akkor értettem meg. Akkor fogtam fel, hogy ő már tudta, hogy meg fog halni. Elárulva éreztem magam. Haragudtam rá. – Könnyeim könyörtelenül folytak végig arcomon. – Haragudtam, mert ha tudta, hogy meg fog halni, akkor miért ment oda? Miért nem jött haza, hozzám? Aztán az idő múlásával megértettem, hogy ő ezt a kötelességének érezte. Kötelességének, hogy megvédje bajtársait. – Megtöröltem a szemem, majd felültem és Rolandra néztem. – Tudod, mit érzek most? Büszkeséget. Büszke vagyok rá, mert kiállt azért, amiben hitt. A békéért, a barátaiért, a hazáért.

-        Ő a példaképed, igaz? – Suttogta.

-        Igen, Szívem. Ő az én példaképem. És tudod, mit tett még mielőtt meghalt? – Megrázta a fejét. – Megvette a puskát és elküldette a legjobb barátjával, aki nem mellesleg apám segítségével megmenekült a lázadók elől.

-        Milyen volt az édesapád? – elmosolyodtam a kérdésén.

-        Tudod, ő nagyon jó ember volt. A családjának és a hazának élt. Soha életében nem ivott egy korty alkoholt, és soha életében nem gyújtott rá egy szál cigarettára sem. Nagyon szeretett vadászni. – Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Jó érzés volt édesapámról beszélni. – Szerette a motorokat és a repülőgépeket. Képzeld, volt jogosítványa is vadászgépekre és egyszer elvitt az egyikkel egy körre. Iszonyatosan jó érzés volt a levegőben.

-        Nem féltél? – Mosolyodott el.

-        Nem. Mellette sose féltem. – Elmosolyodtam a gondolatra. – Nagyon hiányzik. – Sóhajtottam, mire Roland átölelt és egy puszit nyomott a homlokomra. – Szeretnél holnap kimenni az erdőbe?

-        Ha nem tévedünk el és nem falnak fel minket a vadállatok. – mondta komolysággal az arcán.

-        Ne aggódj Drágám, ismerem az erdőt, mint a tenyeremet, és a medvedisznó-emberrel sem fogunk találkozni. – kacsintottam rá, mire felnevetett.

-        Akkor viszont semmi akadálya. Úgy is szerettem volna pár képet készíteni.

-        Megmutatom neked a legszebb helyet.  

-        Már alig várom. – ölelt szorosan magához, majd egy gyors mozdulattal ölbe vett és felállt velem a kanapéról. Óvatosan letett, de kezeit nem vette el derekamról. – Táncoljunk. – A hangfalból egy Christina Aguilera szám szólt, ha jól tudom a Say Something. Lágyan töltötte be a szobát a lassú dallam. Roland erősen tartott, majd magabiztosan vezetett. Egy lépés előre, egy lépés hátra, majd jobbra és balra. Lassan, nagyon lassan lépkedtünk s én közben mindvégig mellkasának támasztottam fejem, karom pedig nyaka köré fontam. Most az egyszer boldognak és nyugodtnak éreztem magam. Roland hátra lépett, lassan megpörgetett, majd magához húzott és lágyan megcsókolt. Tökéletes. Egyszerűen minden tökéletes. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy az egész életem lehetne ilyen tökéletes… mellette. – Játszol nekem? – Mutatott a sarokban porosodó ütött- kopott zongorára.

-        Majd holnap este. Ma már késő van. – Az óra fél tizenkettőt mutatott és már éreztem, ahogyan nehezedik szemhéjam.

-        Szavadon foglak. – szájához emelte kezemet és puha csókot lehelt rá. – Most pedig… - rám emelte tekintetét. Szemeiben furcsa dolog csillogott. Száját sunyi vigyorra húzta, majd hirtelen mozdulattal a vállára dobott. Fejjel lefelé lógtam és kacagva püföltem a combját, hogy tegyen le. Persze, hogy nem tett eleget kérésemnek, hanem inkább megállás nélkül vitt a ház egyetlen szobájába és szó szerint ledobott a hatalmas francia ágyra. Rám vetette magát és könyörtelenül csiklandozni kezdett.

-        Ne! – visítottam. Fulladoztam a nevetéstől. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek. Szabadnak és gondtalannak.

-        Imádom, ahogy nevetsz. – nézett rám fülig érő szájjal. Kihasználtam, hogy nem figyel. Megfogtam a két kezét és a hátára fordítottam. Csuklóját a feje fölé szorítottam s így most már én voltam fölényben.

-        Mondtam már, hogy nagyon szeretek Roland nevű egyéneket kínozni? – néztem rá huncut mosolyommal.

-        Előre félek. – nevetett fel. Megcsókoltam, majd egyik kezemet végigcsúsztattam felsőtestén teljesen a pólója széléig. Felhúztam a ruhadarabot, majd a csuklója köré kötöttem.

-        Nem szabadulsz. - súgtam a fülébe. Felálltam az ágyról és lekapcsoltam a villanyt, majd bezártam az ajtót, végül visszamásztam a „helyemre”.

-        Hanna! Mit tervezel?

-        Semmi jót. – kuncogtam, mire Roland hangosan felnevetett. Előre hajoltam és lágyan megcsókoltam. Hajam az arcomba hullott, de nem fogtam össze. Lassan húztam végig ajkaim az arcán majd a nyakánál megpihentem. Kínzó lassúsággal csókoltam bőrét.

-        Hanna. – nyögte. Tudtam, hogy elértem a kívánt hatást, viszont azt is tudtam, hogy itt kell abbahagyni. Levettem a pólót a csuklójáról, majd a földre hajítottam, ekkor megragadta derekam és ismét pozíciót cseréltünk. – Nem csak te szeretsz kínozni. – suttogta. Nos, igen, tökéletes példa rá, mikor a fagyi visszanyal…

-        Szerintem ne… - suttogtam kuncogva, de mintha csak a falnak beszélnék. Megragadta pulóverem alját és lerántotta rólam. A pulóver alatt csak egy top díszelgett és persze az alatt a melltartó. Látszott rajta, hogy azon gondolkodik, meddig mehet el. Meddig engedek. Amikor látta rajtam, hogy nem áll szándékomban tiltakozni a toppot is levette. Végig mért nagy szemeivel, bár a sötétben nem sokat láthatott. Éreztem, ahogyan szép lassan elpirulok. Kezét a hasamon pihentette.

-        Hűha. – suttogta, majd rám nehézkedett, s egész testével a matracba préselt. Cirógatta az arcomat, majd a nyakamat s végül a vállamat. Puha csókokkal borította el felforrósodott bőrömet.

-        Hűha. – ismételtem, s közben végig simítottam meztelen hátán. – Roland. Ezt. Hagyjuk. Abba. – Nyögtem minden egyes szót.

-        Miért? – Suttogta csalódottan.

-        Még ne. – leheltem. Megértette. Leszállta rólam és inkább mellém feküdt.

-        Sajnálom.

-        Ne tedd, Szívem. Nagyon tetszett. – mondtam mosolyogva, majd megcsókoltam. – Viszont most már tényleg pihenjünk. – nem bajlódtam a pizsamával, levettem a nadrágom és szorosan Rolandhoz bújtam majd magunkra húztam a takarót. Élveztem, ahogy bőrünk összeér, és ahogyan Roland simogatja meztelen hátam. Figyeltem egyenletes szuszogását, majd szép lassan elnyomott az álom.

A téli reggel halvány fényei világították meg a kihűlt szobát. Megnéztem a telefon képernyőjét, mely félnyolcat mutatott. Nyújtóztam egyet, majd a jobb oldalamra fordultam. Mosolyogva figyeltem, ahogyan Roland orra hegyéig húzta a takarót és hangos szuszogással aludta az igazak álmát. Közelebb húzódtam és egy apró puszit nyomtam a homlokára. Pár perc múlva, nagy erőfeszítések árán kikászálódtam az ágyból és takaróval a hátamon a fürdőszobába csoszogtam. Megnyitottam a zuhanyzóban a csapot, majd épp olyan melegre állítottam, mely kellemesen ellazította az izmaimat. A tegnap estére gondoltam. Annyira jól éreztem magam. Vele olyan könnyű vidámnak lenni. Vicces és tudja, hol a határ. Nem tudom kijelenthetem-e vagy merjem-e egyáltalán beismerni magamnak, hogy… szerelmes vagyok.

A vastag, fekete köntösömbe burkoltam magam, a hajamat pedig puha törölközőbe csavartam. Kiosontam a nappaliba, nehogy felébresszem Rolandot, de ezzel már elkéstem. A konyhában ült és kávét főzött. Nagyon jól nézett ki a fekete melegítőjében és a szürke kapucnis pulóverében. Nem vette észre, hogy beléptem a helyiségbe, így kihasználtam az alkalmat és mögé lopództam majd a hátára ugrottam.

-        Jó reggelt! – üdvözöltem egy nagy cuppanós puszival kísérve. Nevetve megfordult, úgy hogy a pultra tudjon ültetni, majd visszafordult és megcsókolt. Elölről és végigmértem. A látvány még jobban tetszett. Kócos „most keltem fel” haja egyszerűen levett a lábamról, a pulóvere pedig még jobb kedvre derített, hisz az elejére a „Vidéki” felirat volt nyomva.

-        Jó reggelt Drágám. Kávét?

-        Nem kérek, köszönöm. Viszont egy tea jól esne.

-        Már is készítem. – nyomott egy csókot az orrom hegyére.

-        Én viszont csinálom a reggelit. Mit szeretnél? – csúsztam le a pultról és szökdécseltem a hűtőhöz.

-        Rád bízom. – Nevetett.

-        Mi olyan vicces?

-        Olyan jó nézni, mikor ilyen vidám vagy. Mint egy kisgyerek.

-        Jó hatással vagy rám. – mosolyogtam rá negédesen. – Na, szóval, mihez lenne kedved? Rántotta, szendvics, pirítós? – néztem rá kérdően.

-        Már mondtam, hogy rád bízom, asszony. – szemében ott csillogott az a huncut kis fény, mellyel nem bírtam betelni.

-        Akkor Hanna féle szendvicset fogsz enni. – Kivettem két tojást, salátát, paradicsomot, szalámit, vajat és sajtot. Megsütöttem a tojást tükörtojásnak. Megvajaztam két zsemlét, és közé raktam az alapanyagokat. Roland elé raktam a kész szendvicset és vártam a reakcióját. Jóízűen lakmározott. Fülig érő szájjal néztem végig, ahogy elpusztítja a két szendvicset.

-        Te mit bazsalyogsz? – kérdezte, miközben a pocakját simogatta. – A szemed sem áll jól. – Mosolygott vissza.

-        Csak szeretem nézni, ahogyan eszel. Szerintem többször fogok neked főzni. – elvettem előle a tányért és a mosogatóhoz vittem, majd szépen elmostam.

-        Te nem eszel? – A hátam mögé állt és magához ölelt, miközben leöblítettem a habot a tányérról s szárazra töröltem. Vele szembe fordultam és átkaroltam a nyakát.

-        Majd később. Most inkább menjünk, sétáljunk egyet.

Kinyitottam a nehéz ajtót, mely mögött havas táj fogadott. Minden csodálatos fehérben pompázott. Minden lépésnél ropogott a talpunk alatt a frissen esett hó. Furcsa izgalom járt át. Úgy éreztem magam, mint kis koromban. Kedvem támadt belevetni magam a hóba és hó angyalt készíteni. De helyette inkább csak felkaptam egy marék havat a földről, golyót formáztam belőle, majd az éppen figyelmetlen és gyanútlan Roland felé hajítottam.

-        Aú! – kiáltott fel, tarkóját fogva. Szúrós, mégis sunyi tekintettel nézett rám. Készült valamire. Futásnak eredtem, mert biztos, nem megköszönni szerette volna a kis meglepetésemet. – Úgy is elkaplak! – kiáltott utánam nevetve. Mint aki meg sem hallotta, úgy szaladtam tovább. Messze, egyre messzebb, míg nem az erdő közepében találtam magam. Megálltam pár másodpercre, hogy kifújjam magam. Körbenéztem, de Rolandot sehol nem találtam.

-        Jól van Szívem, feladom. – kiáltottam jó kedvűen, de választ nem kaptam. Biztos várja, amíg nem figyelek. Viszont azt várhatja… nos… körülbelül az idők végezetéig. – Kicsim, most már elő jöhetsz. – Kiáltottam újra, de választ ismét nem kaptam. – Hahó! Roland! Ez már nem vicces. – Szünetet tartottam, és reménykedtem, hogy ez csak egy rossz vicc és bármelyik pillanatban előbukkan nevetve egy fa törzse mögül. – Kicsim! – Suttogtam, mikor egy ág reccsenését halottam a hátam mögül. – Ez már nem vicces. – dühöngtem. Kezdtem ideges lenni. Ideges, mint mérges és ideges, mint aggódó. Lábaimat sebesen kapkodtam egymásután, s közben Szívem nevét kiabáltam. Néhány méterenként megálltam és a lábnyomokat figyeltem. Itt kell lennie. Nem nyelhette el a föld. – Roland! – kiáltottam. Pár másodpercig hallgattam. Figyeltem a neszeket. Az erdő zaját, mely madarak csiviteléséből, és a kisállatok neszezéséből állt. És még valamiből. Léptekből. Behunytam a szemem és csak a lépések halk zajára koncentráltam. A léptek nesze mellett még egy hang ütötte meg a fülem. Egy kattanás. Majd még egy és még egy. Végül egy süvítés. Egy nagyon ismerős süvítés. Mintha egy nyílvessző szelné át a hideg levegőt. Hírtelen nagyon rossz érzés fogott el. Kinyitottam a szemem. Épp időben, hogy el tudjak ugrani a sebesen közeledő nyíl elől. Nem sokon múlott. Hason fekve kúsztam egy vaskos tölgyfa törzsének menedékébe. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, mely számomra szokatlan érzés. De most másról volt szó. Most nem egyedül voltam. Roland. Fogalmam sincs, hol lehet. Meg kell találnom. Meg kell védenem. – Ki az? – kiáltottam, de válasz nem jött. – Ennyire gyáva vagy, hogy nem mered megmutatni magad? – Minden ízemben remegtem. Nem, nem ő volt a gyáva, hanem én. Féltem. Most az egyszer nagyon féltem.

Mély levegőt vettem, majd elléptem a fatörzs biztos menedékéből. 

-                                Nem vagy ellenfél. – Kiáltottam, melyre a válasz egy mély nevetés volt. Egy nevetés, melyet már ezer közül is felismernék.

-        Ahogyan te sem, Hanna. – Ugrott le egy nem is olyan távollévő fa legalsó ágáról Édesapám. Az én édesapám, akit eddig halottnak hittem. Azt hittem képzelődöm. Azt hittem rosszul látok. Lábam megremegett és éreztem, ahogy kezd kicsúszni alólam a talaj.

-        Apa. – Suttogtam, majd szép lassan kezdett elsötétülni minden.

-        Hanna! – Roland ideges hangja oly távolról hallatszott. – Hanna! – Szemem lassan kezdett kinyílni, majd szépen lassan tisztult előttem a kép.

-        Kicsim. – suttogtam.

-        Hanna! Mi történt? – Kóválygó fejem Roland ölében pihent. Körbenéztem. Már nem a hideg erdőben voltam, hanem a vadászház jóleső melegében.

-        Mi történt?

-        Én is ezt kérdezem. Elszaladtál, de olyan mélyen az erdőben, hogy én már nem követtelek. Megvártam, hogy vissza gyere, de nem jöttél. Aggódni kezdtem így bementem én is a sűrűbe, de jeleket hagytam a fákon, hogy vissza találjak. Ahogy haladtam egyre beljebb, megtaláltak összeesve a hóban. – Kezdett tisztulni az emlék. Ahogyan Rolandot kerestem, aztán megtámadtak. Megtámadott. A saját apám. Ő, akiről eddig azt hittem, hogy halott. – Hanna! – Rázta meg a vállam Roland. – Mi a fene van veled? – Szemében aggodalom tükröződött.

-        Semmi komoly. Csak az a bajom, hogy nem ettem még ma semmit. – Próbáltam egy nyugtató mosolyt küldeni felé. Egy szavamat sem hiszi. Elég jól ismer már ahhoz. Kezemet frissen borotvált, puha arcára tettem. – Ne aggódj Kicsim, jól vagyok. – kezét a kezemre rakta, majd így szólt:

-        Szeretlek Hanna. – Meglepett kijelentése. Nekem még korai, hogy kimondjam. Nem vagyok teljesen tisztában az érzéseimmel és láttam, hogy ez rosszul esik neki. Meg kell értenie. Egyrészt túl fiatal még a kapcsolatunk, másrészt még mindig nem tértem magamhoz az erdőben látottaktól.

-        Mennyi az idő? – Törtem meg a nagyon kínos csendet.

-        Lassan tizenegy óra. – Hangja kissé szomorúan csengett.

-        Megmutatom neked a kedvenc helyemet. – Nyúltam keze után és visszarántottam a kanapéra.

-        Előbb eszel. Tudod, kicsit azért sokat nyomsz, a hátam pedig kezd sajogni és nincs kedvem megint cipelni. – Sunyi mosolya elárulta, hogy már nem neheztel… annyira.

Pár méter és egy apró tisztásra érünk, melynek közepén egy kőből készült kút és egy pad díszeleg. A kút oldalát bonyolult minta hímezte, elrejtve benne az én és édesapám neve. Ő készítette nekem tizennegyedik szülinapomra. Még mindig nem tudom felfogni, hogy őt láttam. Egyszerűen nem hiszem el. Lehet, hogy tényleg az éhség tette és képzelődtem. Nem tudom. Viszont ma este kiderítem. Visszamegyek arra a helyre és megkeresem a nyílvesszőt. Az a nyíl lesz a bizonyíték, hogy nem csal a szemem, és őt láttam.

-        Hogy tetszik? – Kérdeztem gyerekes izgalommal.

-        Nagyon szép! – Tágra nyílt szemekkel nézte, a havas kutat. Az egész kőből készült csodát egy apró kis „háztető” egészítette ki, melyet körbefutott a vadrózsa, s most finoman belepte a frissen esett hó. – Ezt le kell fényképeznem. – Elővette Canon fényképezőjét, állítgatott valamit, majd fényképezett. Fogalmam sincs mit állított, nem értek a fényképészethez, az viszont biztos, hogy mikor megmutatta az elkészült fotót, ámultam, annyira szép lett. – Állj a kút mellé. – Felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Csinálok rólad is egy képet.

-        Fényképész fiúcska mond mit? – Néztem rá értetlenül. – Rólam ugyan képet nem csinálsz. – fontam keresztbe karjaimat, ezzel is nyomatékot adva nem tetszésemnek. Közelebb lépett, derekamnál fogva magához húzott és a nyakamba csókolt. A francba. Tudja, hogyan kell levennie a lábamról. – Nyári Roland! Ez nagyon nem ér! – suttogtam.

-        Háborúban és szerelemben mindent szabad. – búgta fülembe. – És most szeretnék rólad egy képet. – Duzzogva a kút mellé álltam, és vártam, hogy ellője a képet. – Mosolyogj. – Szólt rám. Elővettem műmosolyom, mire így szólt: - A-a! A kislányos, huncut mosolyodat szeretném! – Egyik szemöldökömet felhúzva néztem rá.

-        Első és utolsó volt. – Megtettem, amire kért és meg voltam győződve, hogy ez egy borzalmas kép lett.

-        Nem szabadulsz olyan könnyen. – Arcáról le sem lehetett volna törölni az elégedett vigyort. A padhoz léptem, letöröltem róla a havat, mely vastag rétegben telepedett meg a lassacskán korhadásnak indult fatáblán, majd leterítettem rá a puha plédet. Elém lépett s újra fényképet készített rólam.

-        Ennyi elég lesz mára… vagy inkább örökre.

-        Ebből soha sem elég. – Leült, szorosan mellém, majd elénk tartotta a gépet. Szólt, hogy mosolyogjak, majd kattintott egyet. Majd még egyet és még egyet…

Az ajkait figyeltem. Csak azt. Elvarázsolt, rabul ejtett. Nem érdekelt a kandallóban lobogó tűz, a gyertya, bódító virágillata. Csak ő és én.  Homlokomat homlokának szorítottam és csókot akartam. Most, azonnal. Félrehajtottam fejem és ajkaimat az övéire tapasztottam. Szája forró volt. Többet akartam. Felsőtestünk szorosan érintkezett. Bal keze a hajamba markolt, úgy húzott közelebb és közelebb, bár ez már fizikailag lehetetlen volt.

-        Most hagyjuk abba. – búgta ajkaim közé. Nem válaszoltam, csak még egyszer megcsókoltam. – Most hagyjuk abba, mielőtt meg nem eszlek. – csókkal válaszoltam. Újra és újra ismételtem magam. – Hanna, nem szabad. – Tudtam, hogy nem szabad, de még is. Annyira csábított ez az úgynevezett veszély. Vagy nem is veszély, ez más. Kihívás? Nem, nem nevezném annak. Tilosban járás? Igen, talán ez lenne a legmegfelelőbb fogalom arra, amit most perpillanat érzek. Nem tudom, honnan jött ez a hirtelen szenvedély, de élveztem minden percét. Adrenalin, tűz járta át az ereimet. Jobb keze a pólóm alá csúszott s felfedező útra indult. Minden egyes porcikámat végigjárta. Finoman oldalra döntötte a fejem és meztelen nyakamat lágy csókokkal borította el. Megragadta csípőmet. Felemelt, lábaimat dereka köré fontam és bevitt a szobába. Lerakott a nagy francia ágyra, majd a kanapén elkezdett csókokat ott folytatta. Libabőrös lettem, minden érintésétől. Minden porcikám akarta Őt.

-        Ne hagyd abba. – Súgtam, kissé szaggatottan. Innentől kezdve tudta, hogy szabad. Hogy ma este az övé vagyok…

Lábaink összefonódva, felsőtestünk egyszerre emelkedett a szapora lélegzetvételtől. Mellkasán fekve tökéletesen boldognak éreztem magam. Ez az este… ez a szenvedélyes, forró este. Maga a tökély. Szívem kezdett normális ütemben ketyegni. Párom keze, lassú, egyenletes mozdulatokkal cirógatta a hajam.

-        Szeretlek. – Suttogta.

-        Én is szeretlek. – Ismertem be most már magamnak is.

Hallgattam hangos szuszogását a korom sötétben. Nekem is aludni kellene már hisz holnap ismét korán kelünk. Vége a csodálatos hétvégének. Indulunk haza. De előtte van még egy kis elintézni valóm.

Halkan osontam ki a dermesztő hideg éjszakába. Szívem a torkomban dobogott. Élveztem, ahogyan az adrenalin az ereimben tombolt. Zseblámpával a kezemben egyre beljebb és beljebb merészkedtem a sűrű, sötét erdőben. Csak a Hold, gyér fénye világította meg a keskeny ösvényt. Lélegzet visszafojtva hallgattam az erdő jellegzetes zajait. Bagolyhuhogás, bokrok zizegése, ágak reccsenése. Mind-mind ismerős zajok számomra. Nem féltem. Egyáltalán nem. Hajtott a vágy, hogy megtudjam az igazat. Az igazat, hogy nem káprázott a szemem és az édesapámat láttam. Tudom, hogy nem képzelődtem…

Megtorpantam. Suttogást hallottam. Vagy csak a képzeletem szórakozik velem? Nem. Ismét halottam.

-        Hanna. – Halk, mély hang szelte át a hideg, téli levegőt.

-        Ki az? – Kiáltottam. – Apa? – suttogtam, melyre a felelet egy gúnyos kacaj volt.

-        Hanna! – nem suttogás volt, de nem is kiáltás. Hangja normál hangerővel, magabiztosan hallatszott. – Felnéztem a mellettem lévő fatetejére, melyről egy sötét alak ugrott le. Könyörtelenül a földbe döngölt. Kezeimet fejem fölé szorította és mélyen a szemembe nézett. Még a sötétben is kiszúrtam azokat a vakítóan kék szemeket.

-        Zsolt! – sziszegtem, melyre válasza egy újabb nevetés volt.

-        Tudtam, hogy utánam jössz. – nem értettem, mit akar ezzel. Én édesapám után jöttem… - Ne törd azt a csinos kis buksidat. Tudod, ügyesen maszkírozok. Kísérteties volt a hasonlóság, igaz? – Kacsintott rám.

-        Miért? – Súgtam. Miért játszik velem? Miért éppen ilyen fájdalmas sebeket kell feltépnie? És az a hang? Nem… nem lehetséges. Senkiével nem keverném össze az Ő hangját. Teljesen megbénított a sokk.

-        Tudod, nekem csak a legjobb kell. És addig nem hagyok neked békét, amíg meg nem adod nekem magad. Addig foglak zaklatni, addig fogok utánad járni, amíg te magad nem fogod feladni. Amíg te magad nem jössz el hozzám könyörögve, hogy öljelek meg. És tudod, mikor fogok támadni? Amikor a legkevésbé számítanál rá. Most futni hagylak angyalkám, de tudd, a nyomodban leszek. – Durván, erősen csókolt meg, majd egy rongyot tett a szám elé és a világ elsötétült.