Utószó

Utószó

 "Az a szenvedés, hogy élek, nélküled létezem de minek, 

Irántad érzett szerelmem soha nem adnám oda senkinek."

Három hét telt el azóta, hogy a szívem szilánkosra tört. Azóta sem gyógyult meg. Sőt. Olyan vagyok, mint egy élőhalott. Létezni is fáj. Nem eszem, csak fekszem az ágyamban és folyamatosan agyalok.

-        Ez így nem mehet tovább! – Fakadt ki Zsófi. – Szedd már össze magad! Nem állt meg az élet.

-        Hagyj! – Fordultam a másik oldalamra. – Se munkám, se szerelemem, és az évet is kezdhetem, előröl. Hurrá!

-        Kóróczki Hanna! Én nem így ismerlek. Te egy erős nő vagy. Szóval emeld meg azt a tespedt segged, és mozdulj ki a négy fal közül.

-        Na jó! – Csak, hogy végre békén hagyjon, kiszálltam az ágyból. Kissé megszédültem, de megembereltem magam és a szekrényemhez mentem, ruháért. Az összes nadrágom és felsőm lógott rajtam, annyit fogytam. Rossz volt rám nézni. Az összes bordám kilátszott. Teljesen gyengének éreztem magam.

-        Egy kis húst rakni kell rád. – Mért végig barátnőm. – menjünk le a büfébe és rendeljünk egy hatalmas édességhegyet.

-        Menjünk. – Adtam meg magam, miután teljes mértékben felöltöztünk.

A büfében ülve rengeteg megevett édesség után, kezdtem emberibbnek érezni magam. El kell őt felejtenem. Új életet kell kezdenem. Igen. Új életet fogok kezdeni.

Gondolatom végére, megcsendült a büfé ajtaja felett a kellemes dallamú csengő, melyet én úgy imádtam. Új vevő érkezett. Nem néztem fel, nem bámultam meg az új jövevényt, inkább felpezsdülve új látásmódomtól, még egy adag csokoládét tömtem magamba, ami lehet, hogy rossz ötlet volt, mert kicsit forogni kezdett velem a büfé fala.

-        Úr. Isten. – szaggatottan szólalt meg barátnőm, s mikor felnéztem, olyan képet vágott, mint aki szellemet látott. Velem viszont egyre jobban kezdett forogni a világ.

-        Mi a baj?

-        Ne nézz oda szerintem. – Barátnőm mereven a hátunknál lévő asztalt figyelte.

-        Mi a….- hátrafordultam és a torkomon akadt a szó.

-        Jól vagy? – Kérdezte barátnőm szinte már szánakozva.

-        Nem igazán. – S most, hogy láttam a szomszéd asztal vendégét még rosszabbul éreztem magam.

-        Borzasztóan nézel ki. Gyere, levegőzzünk. – Felálltam a székemből, tettem két lépést, majd úgy éreztem, mintha a talaj kicsúszott volna a lábam alól.

Nehezen nyílnak szemeim. Hányingerem van. Vizet szeretnék. Az orromat erőteljes fertőtlenítő szag csapta meg. Vakítóan fehér volt minden.

-        Hol vagyok? -  Tettem fel költői kérdésemet.

-        Kórházban. – szaladt az ágyam mellé Zsófi. – Elájultál, és hívtuk hozzád a mentőket. Tiszta vér volt minden. Nagyon megijedtünk.

-        Kérem, most fáradjon ki. – Egy fiatal, fehérköpenyes férfi jött be és állt az ágyam mellé. Zsófi teljesen magánkívül volt, de kiment s ránk zárta az ajtót. – Dr. Kerekes Péter vagyok, a kezelő orvosa.

-        Kóróczki Hanna, bár ezt már úgy is tudja. – A férfi halványan mosolygott, majd hirtelen komoly képet vágott s így szólt.

-        Rossz hírt kell közölnöm. Ön elvetélt.

-        Hogy mit csináltam?

-        Elvetélt.

-        Ahhoz előbb terhesnek kellett volna lennem.

-        Az is volt.

-        Tessék? De hát…

-        Nem csoda, hogy nem vette észre. Ilyenkor még nincsenek jelei. Viszont, ahogy mondtam, sajnálom, de elvetélt. – Azt hiszem valami agyi károsodást is szenvedhettem, mert semmit nem értek az egészből. – Ha segítségre volna szüksége, vagy ha szeretné értesíteni a kedves párját…

-        Nincs párom. – jegyeztem meg kábán. és most már gyerekem sincs. De hisz, ki se tudtam élvezni, hogy szülő leszek.Vagy is, lehetettem volna. – És mitől… - nem tudtam kimondani. Egyszerűen a nyelvemen égett a szó.

-        Nem érte önt túl sok stressz? – nem szóltam csak, bólintottam. – És ahogy látom, nem is eszik rendesen. Alultápláltság. Ez a két tényező a valószínű oka a vetélésének. Nagyon sajnálom. – Ismét rám tört az az ismerős érzés. A fájdalom, mint az örvény úgy szippantott magába. Lehetett volna egy kisbabám. Egy gyerekem. De csak…lehetett… volna. Mit követtem én el, hogy ezt érdemlem? Ezt a sok szenvedést. – Ha segíthetek...

-        Egy pszichológus most nagyon jól jönne.

-        Ebben tudok segíteni. – ujjai közé fogta a tollát, majd valamit felírt. Letépte a lapot s átnyújtotta.  – A számom és a rendelőm címe. Kedden, csütörtökön és pénteken rendelek. Ha készen áll, hívjon.

-        Készen állok. – suttogtam.

-        Akkor holnap, félkettőkor találkozunk. Ma már hazamehet. Pihenjen sokat, egyen rendesen. – Átadta a zárójelentésemet, majd az ajtóban még visszafordult. – Ó, és kérem… Ne adja fel. Találunk megoldást. – Halványan rám mosolygott, majd magamra hagyott.

Egy új fejezet kezdődik az életemben és Roland már nem szerepel benne. Nehéz lesz újra talpra állni, de nem adhatom fel. Még van egy évem a főiskolán és csak huszonkét éves vagyok. Előttem az élet. Lehetek még szerelemes. Lehetek még anya. Remélem.  Csak hinnem kell benne.  

"A pillanat hevében, hullnak a könnyeim

Sírnak a lapok, betűkkel telt könyveim.

Fájnak a szavak, fájnak a tettek

Jó volt Veled hidd el, de már nincsenek érzések"

*Első könyv vége*

Kilenc

9

"Ráfagy a szívemre minden könny, jégcsapok nőnek a gégémre,
Valahol mégis nagyon bánt, hogy elérkeztünk a végére.
De hiszek még a napsütésben, hogy egyetlen mosollyal,

Felolvasztod majd bennem mindezt, hogy létezik még a jó oldal."

            Szikrázó napsütésre ébredt Kóróczki alezredes. Belgrádban ritkaság számban ment mostanában az ilyen jó idő. Heteken keresztül, megállás nélkül zuhogott az eső. Az időjárás ebben a hetekben nagyon jellemezte a koszovói helyzeteket. Mindenhol tüntetések, zavargások és sok-sok halott ember. Borzasztó látványt nyújtottak. A mai nap viszont másnak ígérkezett és ezt az alezredes úr is nagyon jól tudta.

            Két hét után először hívta fel a családját. Nagyon várta, hogy hallja imádott lánya hangját, aki a következő héten tölti tizennyolcadik születésnapját. Az ajándékot előző nap már megvette neki és most azt csodálta kezében. A lánya első, saját vadászpuskája. Hevesebben kezdett verni a szíve, mikor arra gondolt, hogy a következő héten találkozik a családjával. De még most van egy kis munkája, a délelőtt folyamán vezetnie kell a járőrcsapatot. Feltérképezik Belgrád utcáit, ha zavargás vagy tüntetés van, feloszlatják. Egy békefenntartónak már csak ez a dolga.

            Koszosabbnál koszosabb utcákon meneteltek, melyekre néma csend telepedett. Sehol egy tüntető. Ez a nap tényleg más, mint a többi.

            A nap, forró sugarai égette a katonák arcát. A meleg, mint valami néma gyilkos, úgy uralta a belgrádi utcákat. Valami nyomasztó volt a levegőben. Valami félelmetes, veszélyes. Ez a nap tényleg más... rosszabb, mint a többi.

            Az alezredes úr, érezte a levegőben a bajt. Tudta, hogy itt valami készül, s erre a gondolatra lábának gurult valami. Lenézett a földre, s maga előtt egy füstgránátot látott. Éppen csak, hogy el tudott ugrani, viszont figyelmeztetésre már nem volt ideje. A fegyver felrobbant, nagy füstöt hagyva mag után. A robbanást, gépfegyver borzasztó zaja követte.

-        Fedezékbe! – kiáltotta Kóróczki. Amint biztonságos helyre tudtak húzódni, az alezredes villámgyorsan végigmérte állományát. Két halott. – Fedezzetek! – suttogta bajtársainak, majd a fojtogató füst elmúltával kiosont az őt takaró betonfal mögül. Sebesen egy konténer mögé vonult, s közben felmérte a terepet. Tiszta. Szorosan lehunyta a szemét s gondolkodott a taktikán. – Meg van! – motyogta magában. Maga előtt tartotta fegyverét, majd az utca másik végébe lopódzott. Ahogy sejtette. Feketébe öltözött lázadók figyelik az utcát. Az övére akasztott fegyverek közül lerántott egy gránátot. Nem füst gránátot, vagy vakítót. Éleset. Majd hátrébb araszolt, s imádkozott, hogy pontosan célozzon. A körülbelül 30 fős csoport közé hajította a beélesített fegyvert, mely nagy kavarodást okozott a tömegben. Pár másodperc múlva robbant a szerkezet. Volt, akinek sikerült elmenekülnie. Visszavonulót fújt a csapatának. Akik túlélték a támadást nagyon megsérültek, nem valószínű, hogy a délutánt megérik.

Ahogy visszaértek a táborba, két halott társukat az arra kijelölt helyre vitték. Estére jönnek értük a központból, és hazaszállítják őket, hogy a katonaság és a családjaik tisztességesen el tudják temetni. A családról az alezredesnek rögtön eszébe jutott a lánya, akit még fel szeretett volna hívni. De előbb a jelentés. Minden nap több oldalnyi jelentést, átiratot kellett készítenie a napi történésről. Most viszont ezek mellett még a halott tisztek családjának is fogalmazni kellett egy levelet. Ez volt a legnehezebb része a munkájának.

Ahogy megírta az utolsó sort, magához hívta legjobb barátját. Volt egy fura érzése a részvét levelek megírása során. Belegondolt abba, hogy mi lesz, ha vele is történik valami? Egyik napról a másikra. Hisz a most elhunyt katonák sem gondolták, hogy ők is vesztüket lelik a mai napban. Mi van, ha vele is történik valami az elkövetkezendő napokban. Nagyon rossz érzés fogta el, hiszen eddig ilyenekre nem is gondolt. Tisztában volt a munkája veszélyességével, de nem foglalkozott vele. Most viszont szeretné megkérni barátját, hogy ha valami történne vele, adja át a lányának a születésnapi ajándékát.

-        Helló, hercegnőm! – szólt a telefonba Kóróczki. – Hogy vagy?

-        Helló Apa! – Kóróczki Hanna hangja édesen és boldogan csengett a telefonban! – Jól vagyok! Mikor jössz már haza? – Kóróczki fülét időközben furcsa zajok ütötték meg.

-        Jövő héten drágám! Vettem a szülinapodra ajándékot. Alig várom, hogy odaadjam. – A zajok egyre hangosabbak és agresszívabbak. Rossz érzése támadt, kinézett a sátor bejáratán, s egyszerre hallgatta lánya beszámolóját és a kinti zajokat. Kiabálás, és nagy felfordulás volt odakint. A lázadók megtámadták a tábort. Próbálta a hangját ugyan úgy hordozni, nehogy a lányának feltűnjön, hogy baj van. Viszont egyre jobban érezte a veszélyt. Muszáj volt elköszönni a lányától és lehet, hogy ez volt az utolsó beszélgetése vele, így jól meggondolta, hogy mit mond neki.

-        Figyelj, kicsim! Apának, most mennie kell. Otthon találkozunk!

-        De csak most hívtál! – Hanna hangjában érződött a csalódottság.

-        Nemsokára otthon leszek. Bírd ki hercegnő! Tudod, hogy apa szeret!

-        Tudom! – sóhajtotta.

-        Hercegnő! Most mennem kell! Boldog születésnapot kincsem!

-        Szeretlek apa! – búcsúzott el a lány, majd bontotta a vonalat és sebesen a gépfegyveréért nyúlt. Kilesett a bejáraton, s körbekémlelt. Látta, amint leütik legjobb barátját és egyből odarohant segíteni. Lelőtte a támadót, sebesen felsegítette bajtársát. Forgolódtak, s keresték az ellenséget. Akit csak találtak, mindenkit lelőttek, míg nem egyszer csak Kórócki alezredes urat leterítették. A feje szédült és kába volt az eséstől. A fegyverét kereste, s próbálta magához venni, de az túl messze volt. Felé kerekedett egy férfi. Egy nagyon ismerős férfi. Az egyik bajtársa. Egy beosztottja, aki ma délután még halott volt. Akiről írta a részvétnyilvánítást a családjának. Hirtelen kitisztult a látása és tudta, hogy nem káprázik a szeme. A bőre hófehér volt. Szeme tengerkék, és sötét a haja.

-        Zsolt! Hisz te…

-        Halott vagyok? – Üvöltötte – Nem, nem haltam meg. Viszont már élni sem élek. TI öltetek meg. Az utolsó csepp emberséget is kipusztítottátok belőlem. Tudod, milyen érzés az, amikor egy koporsóban ébredsz és rádöbbensz, hogy a társaid ilyen könnyen lemondtak rólad? Még a pulzusomat sem voltatok képesek megnézni.

-        De hisz…

-        Elég! – üvöltötte. – Itt az idő, hogy viszonozzam a szívességet! De neked nem lesz akkora szerencséd, hogy felébredj a koporsóban! – sziszegte Endler Zsolt. Kóróczki oldalra fordította a fejét, s látta hogyan szalad felé legjobb barátja, majd újra Zsolt felé fordult. Könyörögjön? Van még értelme?

-        Van egy lányom, kérlek...

-        Ó, ne aggódj, majd én gondoskodom a lányodról! – szólt közbe Zsolt, majd az alezredes fejéhez szorította fegyverét és gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt.

Roland

Fáj. Fáj a lélegzés. Ahogyan emelkedik, majd összeesik mellkasom. Rossz az, amikor végtagjaim megmozdulnak és mellemre tapadnak. Fuldoklom. Egyszerűen semmi levegő nem megy le a tüdőmbe. Az oxigén, melyet mélyen beszívok, égeti a nyelőcsövem. Égeti minden egyes porcikámat. Mint egy fuldokló, akit minden percben a víz alá ránt egy rettenetes nagy hullám. Aki az óceán közepén csapdos karjaival, tehetetlenül és teljesen értelmetlenül, mert úgy sincs menekvése a hatalmas vihar elől. Érzem, hogy itt a vég. Minden perccel egyre közelebb érzem magamhoz a halál jéghideg leheletét. Nem csinálok semmit. Egyszerűen semmit. A sötétben lebegek, erőtlenül, levegőért kapkodva. Még imádkozni sincs erőm. Rosszat érzek. Mintha valamit kitéptek volna belőlem. Hiányzik. Egy nagy lyuk tátong a helyén. Érzem, amint kikerülök ebből a teljes némaságból valami még rosszabb fog történni. Valami még ennél is elviselhetetlenebb. Mintha olyat vágtak volna ki belőlem, mely nélkül többé már nem tudnék élni. És ez megrémiszt. Jobban, mint a levegőhiány. Jobban, mint a sötétség vagy a halál. Üresség. Némaság. Sötétség.

Üvöltve és levegőért kapkodva térek magamhoz. Teljes erőmből markolom a lepedőt. Még mindig csukva tartom a szemem és próbálom a lélegzetem és a szívverésem csillapítani. Lassan, nagyon lassan újra visszafekszem az ágyba. Kinyitom a szemem, majd oldalamra fordulok. Szememmel keresem Hanna körvonalait. Keresem, és csak keresem, de sehol nem találom.

-        Hanna? – suttogom, de választ nem kapok. – Hanna!- Szólalok meg kicsit hangosabban, majd felülök, és szememmel végig kutatom a szobát. Üres. Egyedül csak én fekszem a meleg takarók között. Csak az én szapora lélegzetem tölti be a szobát. Csak az én heves szívverésem töri meg a hideg levegő még hidegebb csendjét. Kiugrom az ágyból és magamra tekerem a vastag plédet, mely a fotelben pihent, csendben, magányosan. Kisietek a nappaliba, amely épp olyan csöndes és nyugodt, mint a szoba. Sehol senki. Körbenézek a házban. Teljességgel kihalt. – Hanna! – Szólalok meg színtelen hangon. A szobába sietek és magamra kapom a tegnapi ruhámat. Szívem a torkomban dobog, majd egy pillanatra belém hasít a jeges felismerés. Az álmom. Pontosan így éreztem magam. Tudtam. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Valami nagyon nincs rendben.  Feltépem a bejárati ajtót s körbekémlelek. Végigpásztázok minden centimétert, de sehol nem látom őt. Kirohanok. Egyre beljebb és beljebb nyomulok az erdőben s közben kétségbeesetten Hannát keresem. Kiabálom nevét s Istenhez fohászkodom, hogy megtaláljam. Egy pillanatra megállok és mereven a földet bámulom, melyet a frissen esett hó fed be. Lábnyomok. Lábnyomok tarkítják a vakítóan fehér hó felszínét. Követem őket, egyre sebesebben és sebesebben. Pár méterre egy testet látok a földön. A szívem kihagy egy ütemet. Még gyorsabban szedem lábam. – Hanna! – térdelek le az élettelen test mellé és a hátára fordítom. – Hanna! – Félresöpörtem az arcára tapadt haját, majd a nyakára tettem a kezem. Van pulzusa. Még él. Ölbe kaptam és visszavittem a házba. Teljesen át van fagyva. Az arca hófehér a szája pedig teljesen lila. A vizes ruhákat leszedtem róla, majd betekertem egy plédbe és az összes takarót rá terítettem. – Ne csináld ezt velem Hanna! Kérlek! – ráztam meg a vállát, mire halkan felnyögött. – Hívok mentőt! – jelentettem ki, majd rohantam a telefonomért.

-        Ne! – Most szólalt meg először. Hangja színtelen és gyenge.

-        Dehogy nem! – Már tárcsáztam is a számot, de Hanna megfogta a kezem, rám emelte azt a hatalmas kék szemeit, és újra megkért, hogy ne telefonáljak.

-        Rendben vagyok. Tényleg! – Nem hittem egy szavát se, de tiszteletben tartottam kérését.

-        Mi történt? Hogy kerültél oda? – Hangom ingerülten csengett.

-        Nem tudom. Nem… nem emlékszem. – nyögte erőtlenül.

-        Hanna! Ne nézz hülyének! Meg akartál szökni? Vagy mi az? Rendes választ akarok!- szomorúan nézett rám. Mély levegőt vett, majd felült. Magára tekerte a plédet és beszívta még mindig lila ajkait.

-        Láttam az édesapámat! – Suttogva ejtette ki ezt az egy mondatot. Nehezére esett, de kimondta. – Tudom, hülyén hangzik. És hülyeség is az egész. Biztos, hogy beképzeltem.

-        Nem értelek Hanna! Azért mentél ki, mert láttad az édesapádat? És ugyan mikor láttad őt?

-        Délelőtt. – Nem mert a szemembe nézni. – Mielőtt elájultam, őt láttam. Azt hittem valóság, de nem. Csak egy újabb hallucináció. – Szája megremegett, szemeiből folytak a könnyek. – Ne haragudj, Roland. Hülye voltam. – Megsajnáltam szegényt.

-        Hogy érted azt, hogy egy újabb hallucináció? Már máskor is láttad őt? – Nem szólalt meg, csak bólogatott.

-        És nekem erről miért nem szóltál?

-        Féltem…

-        Mitől? Hogy majd ezért elhagylak? – Újabb bólogatás. – Hanna! Bennem megbízhatsz! Hányszor kell még elmondanom neked? – Hangom kissé megrovó volt, de nem tudtam mit kezdeni vele. Rosszul esett, hogy ennyire nem bízik meg bennem. Megfogtam az állát és magam felé fordítottam a fejét. Szemei tele könnyekkel. – Kicsim! Szeretlek! Ugye ezt tudod? – Ismét hallgatott, de bólogatás helyett kibújt a takaró alól és szorosan átölelt.

-        Én is szeretlek. – Suttogta pár másodpercnyi csönd után.

-        Nem fázol? – Dörzsöltem meg hátát.

-        De. Nagyon.

-        Gyere. Felmelegítelek. – Ölbe vettem, majd a fürdőbe vittem. Megnyitottam a zuhanyzóban a meleg vizet. Megvártam, amíg az egész helyet betölti a pára, majd lehámoztam Hannáról és magamról a maradék ruhát. Szorosan öleltem magamhoz a lányt. A forró víz jólesően érintette a bőrt a hátamon. Szinte látszott Hannán, ahogy szó szerint kiolvad. A szája kezd pirulni, a bőre pedig normális színt vett fel újra. Érzem, ahogy teste kezd, elernyedi karjaim között. Elzártam a csapot, majd vastag, puha törülközőbe csavartam magunkat. Ismét ölbe vettem pihekönnyű testét és az ágyhoz vittem. Teljesen betakartam, majd az ágyszélén ülve figyeltem, hogy nyomja el pillanatok alatt az álom. Még mindig nem tudtam felfogni épp ésszel az egészet. Hogy lehet az, hogy hallucinál és csak úgy magától összeseik? Valami nagyon nincs rendben vele.  Valamit még mindig titkol!

Hanna

Hazugság. Újabb hazugság! Utálom az egészet! Nagyon gyorsan a végére kell járnom az egész dolognak!

A telefonom hangos csörgésére ébredtem. Nagyon kimerült, fáradt voltam. A tegnap este maga volt a katasztrófa. Endler Zsolt. Rémálmaim főszereplője. Tegnapeste megfenyegetett, de nem hagyom annyiban a dolgot. Nagyon nem. Megkeresem és megölöm.

-        Szia Zsófi! – Hangom álmosan és elgyötörten csengett.

-        Hanna! – Viszont barátnőm nagyon élénknek tűnt és izgatottnak. – Egész éjjel fent voltam és nagyon érdekes dolgot találtam. Találtam DNS mintát a baleseted helyszínén. Nagyon nehéz volt, de sikerült. És meg van a hozzátartozó ember is. Nem fogod ki…

-        Endler Zsolt. – Szóltam közbe hosszú beszámolója közepébe.

-        Honnan…

-        Majd otthon elmondom. Most nem érek rá. – Nem beszélhetek ilyenekről Roland társaságában.

-        De ez nagyon fontos! – Zsófi csak úgy tajtékzott a dühtől.

-        De most nem tudok beszélni! – Emeltem meg én is kissé a hangom. – Majd otthon! – Lecsaptam a telefont az utolsó mondatom után. Soha nem tettem még ilyet, de egyszerűen már nem voltam önmagam. Felkavart ezt az egész ügy. Ha végzek, tényleg fel kell mondanom.

-        Ki volt az? – Kérdezte Roland, majd a lábam elé rakta az elkészített bőröndöket.

-        Zsófi. – hangom színtelen. Nincs kedvem senkihez sem szólni. Egyszerűen mélypontra kerültem. – Rendet rakok a házban és mehetünk. – Lábaim kissé remegtek, mikor felálltam az ágyról.

-        Ne fáradj! Már kész! Indulhatunk? – Párom hangja hideg, mint az acél. Tudja, hogy valami nem stimmel. Tudja, de nem szól.

-        Igen. – Felöltöztem, majd még egy utolsó pillantást vetettem a házikó belsejére. Imádom. Valószínű, hogy felmondásom után itt fogok élni. Csendben. Magányban.

Lassan Budapestre érkezünk. Az út nagyon nagy csendben telt. Nem szóltunk egymáshoz. Mindketten, hűvösek és tartózkodóak voltunk. Mintha, csak összevesztünk volna. Utáltam ezt az érzést. Miközben a visszapillantó tükörbe néztem szólásra nyitottam a szám, de gyorsan becsuktam. Követnek. Ez olyan biztos, mint a halál. A másik kocsi sofőrje nem más, mint Endler Zsolt. Erősen megmarkolom a kormányt, gyorsítok, s egy szót nem szólok Rolandnak. Nem akarom, hogy megijedjen. A hajsza megkezdődött.

Roland

          

  Ijesztően viselkedik Hanna. Mintha nem is ő lenne. Gyorsan hajt. Nagyon gyorsan. Közben idegesen a visszapillantó tükörbe néz. Mint egy űzött vad. Itt valami nincs rendben.

-        Hanna! – Szólalok meg a hosszú utazás alatt először. – Baj van? – Nem szólal meg, csak az utat és a tükröt figyeli. – Hanna! – Hangom élesen csengett.

-        Tessék! – Néz rám zavarodottan.

-        Kétszer szóltam. Baj van?

-        Nem. Semmi, baj nincs. – Kezdem elveszteni a türelmem.

-        Hülyének nézel? – Hangom fojtott volt, nem akartam kiabálni.

-        Dehogy! – Bámult rám, tágra nyílt szemekkel.

-        Miért hazudsz?

-        Nem hazudok. Nincs semmi baj!

-        Akkor miért mész ilyen gyorsan? – Hanna lopva a kilométerórára nézett, majd ismét a visszapillantó tükörbe.

-        Csak szeretnék mihamarabb hazaérni.

-        Hazudsz!

Hanna

           

Most mit csináljak? Zsolt a nyomunkban, Roland meg teljesen ki van akadva. Lassítok és befordulok egy bekötőútra, mely Pest felé vezet. Zsolt is befordul, majd gyorsít és megelőz. Amikor a kocsim mellé ér, rám néz és kacsint, majd, mint az őrült úgy hajt előttünk. Megkönnyebbülve fújom ki a benntartott levegőt. Ránézek Rolandra, aki tajtékzik a dühtől. Nem szólok, semmit, majd otthon megbeszéljük.

Roland

-        Mi a fene bajod van? – kérdeztem dühtől elfúló hangon, mikor lepakoltunk Hanna szobájában. Egész úton alig bírtam türtőztetni magam.

-        Semmi. – Hanna hangjában közöny bújt meg. A vérnyomásom egyből megemelkedett. Kedvem lett volna kiabálni, de a koliban nem lehet.

-        Hanna! Ne szórakozz velem! Látom, hogy semmi sincs rendben. Most rögtön magyarázatot követelek! – Hanna lecsapta a kezében lévő könyvkupacot, mely nagy csattanással ért földet. Villámló szemekkel nézett rám.

-        Te csak semmit ne követelj tőlem! – Szinte suttogott. – Megértetted? – Keze ökölbe szorult.

-        Nem. Nem értettem meg! A szemembe hazudsz, idiótának nézel. Szerinted ezt tolerálni fogom? – Egyre jobban ment fel bennem a pumpa, s a hangom ereje is emelkedett.

-        Velem te ne kiabálj! – Sziszegte, majd teljesen közel jött és a falnak taszított. – Nem hazudok neked, nem nézlek hülyének. Hányszor mondjam el neked? – Megijedtem a hirtelen jött támadástól. Megbénított a döbbenet. A szemében égett a tűz. A tűz…a rosszabbik fajtából. – Megértetted? – Hangja olyan hűvös volt, mint az acél.

-        Ki az az Endler Zsolt? – Ez volt az utolsó kérdésem, ami nagyon zavart. – Talán a volt barátod, vagy inkább a szeretőd? – Hanna, egy pillanatra megmerevedett, majd hisztérikus nevetésben tört ki. Elengedett, majd gyilkos pillantást vetett rám

-        Semmi közöd hozzá. – Szinte köpte a szavakat.

-        Igen is van! Magyarázatot követelek. Mindenre. Az idióta viselkedésedre, a hazugságokra. Lemerném fogadni, hogy tegnap éjjel is, a kis Zsolt barátoddal találkoztál. – Már megbántam az utolsó mondatot, de visszavonni már nem lehetett. Hanna hirtelen mozdulattal újra a falnak taszított. Megemelte az öklét és lesújtott. Szorosan lecsuktam a szemem és vártam, mikor húz be nekem, de az ütés a fejem mellett a falba ütközött. Hanna szeme tele volt könnyel, de nem hiszem, hogy a szomorúságtól.

-        Takarodj innen! – Suttogta.

-        Hanna…

-        Takarodj. Innen. – Ismételte ezúttal lassabban. Próbálta kordában tartani dühét, mely szemlátomást nehezen ment neki. Egész testében remegett. – Húzz innen! Látni sem akarlak! – Csuklott el a hangja az utolsó szónál, majd hátat fordított nekem, s ökölbe szorított kézzel várta, míg el nem megyek. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd kiléptem az ajtón és magára hagytam.

Hanna

Hogy romolhat el valami ilyen rövid idő alatt? Mi történt?

Utáltam. Utáltam, mert igaza volt. Hazudtam. Nagyon sok mindenben hazudtam. Ő viszont átlátott mindenen. Ő igazán kiismert. Visszahívnám, könyörögnék a bocsánatáért, de nem lehet. Muszáj volt kidobnom őt. Így a legjobb mind a kettőnknek. Ő nincs veszélyben, én pedig végezhetem a munkám.

-        Zsófi! Szükségem van rád! – Zokogtam a telefonban.

-        Hanna! Úr Isten! Mi a baj? – Hangja ijedt volt. – Két perc és ott vagyok.

Nem tudtam visszafogni magam. Bárhogy is próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ez így jó. Nem ment. Összetörtem. Szükségem volt a barátnőmre. Rá, akinek mindent elmondhatok, akire számíthatok. Bár őt is csúnyán megsértettem. Mi a fene bajom van?

-        Hanna! – Rontott be az ajtón barátnőm. – Mi történt?

-        Sa-sajnálom! – Hangom elcsuklott a keserves sírástól. – Ö-össze vagyok zavarodva.

-        Ó, drágám! – Zsófi szeme is könnyekkel volt tele. – Tudom én mi a te bajod. – Átölelt és a hátamat simogatta. – Nem válthatod meg a világot egyedül. Ha az ember segíteni akar, fogadd el, és ne csapd rá a telefont. – Próbálta viccel javítani a hangulatot, mint mindig.

-        De ezt muszáj egyedül csinálnom.

-        Semmit sem muszáj.

-        És Roland is... – Itt megakadtam. Nem bírtam tovább folytatni. A fájdalom megbénított.

-        Hanna. Próbálj meg, megnyugodni, és mesélj el mindent, ami a hétvégén történt.

Forró csokit szorongatva a kezemben, meséltem a történetemet Zsófinak. Mindent részletesen. Ahogyan kiöntöm a szívem, kezdek megkönnyebbülni. A könnyeim is fokozatosan elapadnak. Már csak az üresség maradt.

-        Ó Istenem. Az a mocsok! – hüledezett Zsófi a történet után. – Mit akarsz most kezdeni vele?

-        Megkeresem és megölöm.

-        És mi lesz Rolanddal? – A kérdés jó. Nagyot sóhajtottam, majd így szóltam:

-        El kell őt felejtenem.

-        Az nem lesz könnyű

-        Köszönöm, Einstein! Ezt én is tudom. – Hangom nagyon keserűen hangzott, melyet később meg is bántam. – Ne haragudj! – Barátnőm legyintett egyet. Megértette a helyzetemet, és imádtam azért, amiért nem akadt ki.

-        Van egy ötletem, hogyan iktassuk ki Zsolt barátunkat.

-        Hallgatlak! – Most már tudom, hogy egyedül semmi esélyem. Végig hallgattam Zsófi tervét. Tetszett. Ma este véghez is visszük.

Roland

Borzasztó ez az érzés. Az érzés, amikor valakit nagyon szeretsz, és soha nem szeretnél bántani, de még is megtörténik a jóvátehetetlen. Bűntudat mardossa a szívem. Egyszerűen fáj az, ami a délelőtt történt. Most mindent feketében látok, minden nehéz, minden rossz.

Körülbelül harmincszor telefonáltam Hannának, hogy bocsánatot kérjek, de egyszer sem fogadta hívásomat. Úgy tűnik köztünk mindennek vége.

A sírás fojtogatott. Nagyon rosszul éreztem magam. Nem tudtam mivel elterelni a gondolataimat, nem volt jó a szobában lenni, nem volt jó létezni.

Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson a családom, így nem mentem haza. Kivettem Pesten egy szobát és ott töltöttem a napot. Holnapra megpróbálom összeszedni magam és haza megyek.

            Egész éjszaka forgolódtam. Ne tudtam mit kezdeni magammal. Ha el is aludtam, rémálmok rohantak meg. Borzasztó volt így létezni. Hirtelen ötlettől vezérelve felöltöztem és lementem sétálni. Pest utcái kihaltak voltak. Az idő hideg és csípős volt. Szinte egy lelket sem lehetett látni ezen a fagyos estén. Szinte. Azt hittem rossz a szemem. Az út másik oldalán egy ismerős lány sétált. Vagy is inkább rohant. Hanna. Zaklatottnak tűnt. Utána akartam kiabálni, de inkább nem szóltam semmit, csak követtem. Kíváncsi voltam merre megy, hátha most fény derül arra a fene nagy titokra. A titokra, mely miatt végig a szemembe hazudott.

            Sebesen sétált végig a járdán, majd befordult az egyik háztömbnél egy sikátorba. Én megbújtam egy szemetes konténer mögött és feszülten figyeltem.

-        Itt vagyok! Ahogy megbeszéltük. – hallottam Hanna suttogó hangját.

-        Azt hittem, ennél tovább fogod bírni. – Egy férfi szólalt meg, erős, mély hangon. – Aj, Hanna! Csalódtam benned. – Vajon honnan ismerik egymást?

-        De kár! – Hanna hangja ridegen csengett a fagyos éjszakában. – Akkor most mi lesz? Csak állunk és nézzük egymást? – Hangos nevetés volt a válasz.

-        Hm, hogyan is öljelek meg, drága Hanna? – Hogy micsoda? Bennakadt a levegő a tüdőmben. Teljesen megbénított ez a mondat.

-        Ó, drága Zsolt!- Hangja gúnnyal volt átitatva. - Ezt a kérdést én is feltehetném. Azt hiszed, félek tőled? Te vagy itt az egyetlen gyáva alak. – Ismét nevetés. Nem értem az egészet. Egyáltalán nem értem.

-        Hanna. Drágám. Ne csak a szád járjon. Mutasd, mit tudsz! – A mondat után, dulakodás zaját hallottam. Ki lestem a szemetes mögül. A látvány teljesen sokkolt. Hanna és az a fickó verekedtek. Volt barátnőm erősen szorította a férfi nyakát, majd gyomorszájon térdelte. Zsolt- ezt a nevet említette Hanna- a földön terült el. Hanna rálépett a mellkasára, majd előhúzott egy kést.

-        Mi a frász folyik itt? – Suttogtam nagyon halkan, nehogy meghalljanak. Összerezzentem, amikor meghallottam Hanna sikolyát. Zsolt, megragadta a lábfejét, majd kicsavarta. Most Hanna került a mocskos, hideg földre. A férfi egy pisztolyt rántott elő és Hanna fejéhez szegezte.

-        Azt hittem ennél mókásabb lesz, de ismét csalódnom kellett. Tudod, drágám, ha most nagyon akarnám, akkor lelőhetnélek, úgy, mint azt a mocsok apádat, de neked jobbat találtam ki. Van egy tökéletes kínzókamrám. Nem találtál rá, igaz? Nos, akkor ez egy igazi kis meglepetés neked. Viszont fájna téged megkínoznom és megölnöm.

-        Miért? – Szinte köpte kérdését.

-        Tudod, ahogy időközben megismertelek… nos… eléggé…- kínosan felnevetett- nagyon megkedveltelek. De az ígéret az ígéret. – Azzal beleragadott Hanna hajába és felrángatta a földről.

-        Ne! – Ugrottam elő hirtelen és gondolkodás nélkül a konténer mögül. Zsolt hátrafordult, majd rám szegezte a pisztolyt.

-        Te ki az isten vagy? – Kiáltotta. Amint nem figyelt oda, Hanna felugrott, kicsavarta Zsolt kezéből a fegyvert, majd megragadta a férfit és a falnak taszította. Úgy, ahogy délután engem. Földbegyökerezett a lábam, amikor megláttam ezt a jelenetet.

-        Ezt az apámért! – Lőtt egyet Hanna a bal vállába! – Ezt a fenyegetésért! – Lőtt még egyet a jobb lábába. – Ezt meg minden másért! – A férfi fejéhez szorította a fegyvert, majd gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt.

Teljes sokkban néztem végig a jelenetet. Fogalmam sincs, hogy most mihez kezdjek.

-        Drágám! – Szólt Hanna hozzám. – Roland!

-        Hagyj! – A félelem, bénító érzése tört rám. És az undor, ahogy megláttam, hogyan tapad Hanna arcára a férfi vére.

-        Kérlek!  Hallgass meg! – Könyörgött.

-        Hagyj! – Próbált közelebb jönni hozzám, kezében a fegyverrel. Féltem tőle. Amikor elég közel jött hozzám, meg akarta fogni a kezem, de én hátrébb ugrottam. – Ne érj hozzám, te szörnyeteg! – suttogtam.

-        Roland! Hadd magyarázzam meg! – Fohászkodott. – Kérlek!

Hagyj békén! – Mondtam, majd futásnak eredtem. Nem jutottam messzire. Pár lépés után szúró fájdalmat éreztem a nyakamnál, majd megbotlottam és a világ eltűnt szemeim elől.

Hanna

Most mit csináljak? Most. Mi. Az. Istent. Csináljak. Egyszerűen nem bírok gondolkodni. Lábam nem mozdul. Meredten állok és az elkábított Rolandot bámulom.

-        Hanna! Ő mi a frászt keres itt? – Kérdezte Zsófi a tűzlétra aljáról leszállva.

-        Nem tudom. – Suttogta.

-        Be kell vinnünk a központba. Mindent látott. – Barátnőm csak mondta és mondta, de az én tudatomig nem jutott el semmi. – Hanna! – Rázta meg a vállam, barátnőm. – Az Isten szerelmére, térj már magadhoz! – Kiáltotta. Még jó, hogy egy kihalt részen voltunk. Most biztos nagy lenne a felfordulás körülöttünk, bár így is nyakig ülünk a szarban.

-        Rendben, vigyük. Hozd a kocsit! – utasítottam Zsófit. Megfordítottam Rolandot, az ölembe húztam és egy csókot leheltem a homlokára. – Sajnálom. – Suttogtam.

-        Rakhatjuk! – Állt meg mellettem Zsófi a kocsijával. Befektettük Rolandot a hátsó ülésre, majd egyenesen A Céghez vittük.

Amit a főnöktől kaptam, azt bizony nem raktam zsebre. Soha életemben nem kiabáltak még így velem, mint most.

-        Szerintem a két kezét tegye össze, hogy nem rúgjuk ki. Jóvátehetetlen, amit tett.

-        Tényleg sajnálom. Nem tudtam, hogy ott van!

-        Nem azért fizetjük, hogy sajnálkozzon! – üvöltötte.

-        Büntetésem, akármi is legyen, elfogadom! – mondtam megtörve, a sírás szélén.

-        Még jó, hogy elfogadja! – kiáltotta teljesen kikelve magából főnököm. – A büntetése pedig… - Lélegzetvételnyi szünet, majd így folytatta: - Ölje meg a fiút! – A vér megfagyott az ereimben. Egy forró könnycsepp gördült végig kínzólassúsággal az arcomon. A szívem mindjárt kettéhasad. Nem bírom. El kell innen tűnnöm.

-        Rendben! – Hangom teljesen elvékonyodott. Nehezemre esett a normális beszéd.

-        Elmehet! – Rám sem nézett az a szikár öregember, akit én anno úgy kedveltem. De hát, ő most sem tehet semmiről. Az egész az én hibám. Hátat fordítottam neki, majd kimentem az irodából. A lábaim mintha ólomból lennének. Sürgősen találnom kell egy helyet, ahol egyedül lehetek. Felmentem a másodikra, egy üresen álló pihenőbe. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd nekidőlve, lassan csúsztam le a földre. Szememből patakzottak a könnyek. Szívemet markolva attól féltem, hogy pillanatok alatt darabokra törik. Szabad kezemet a számra tapasztottam, hogy elfojtsam egyre hangosodó zokogásomat. Szememet szorosan lehunyva, ültem a hideg, koszos földön. Nem bírtam tovább. Egyszerűen nem tudom elfogadni a büntetést. De, hogy is szállhatnék én szemben A Céggel?

Halk kopogást hallottam a hátam mögül.

-        Hanna. – Suttogta Zsófi az ajtó másik oldaláról. Nem vagyok képes beszélgetni. Senkire nem bírok most nézni. – Engedj be, kérlek. – Pár percnyi önmarcangolás után arrébb csúsztam és kinyitottam az ajtót. – Drágám! – ült le mellém barátnőm, majd átölelt. – Úgy sajnálom. Hallottam. De! Jó hírt hoztam! – Ebben a pillanatban semmi sem volt elég jó. – Alkudoztam, kicsit a főnökkel. Rábeszéltem, hogy ejtse a büntetést. – Felcsillant a szemem. – Vagy is inkább, módosítsa. – Helyesbített.

-        Módosítsa? Úgy érted nem nekem kell megölnöm? Majd megöli helyettem, valaki más? – Hangom tele volt fájdalommal, mely keveredett a szarkazmussal.

-        Dehogy. Szó sincs kivégzésről.

-        Akkor?

-        Megengednéd, hogy befejezzem? – bólintottam, majd teljes figyelmemet ráösszpontosítottam. – Nem kell megölni. Terveztem egy gépet, amely kitöröl az ember memóriájából egyes emlékeket. Már kipróbáltuk és működik. Nemsokára Rolandon is használjuk. Kitöröljük a ma estét és kész.

-        Ó, Zsófi! – Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, majd átöleltem barátnőmet. – Köszönöm!

-        Ne köszönd. Inkább menjünk a laborba és zárjuk le a mai estét.

-        Szeretném, ha én kísérhetném el oda Rolandot.

-        Nem tudom, mennyire lehetséges…

-        Nem érdekel! – Szóltam közbe. - Én akarom.

-        31-es szoba. – Adta meg magát Zsófi.

Ez mindent megváltoztat. Így minden jobb lehet. Újra láttam a fényt az alagút végén.

Roland

Lassan nyitogattam szemeim. Látásom homályos.  A fejem kába. Hol vagyok? Apránként kezd kitisztulni a kép. Akármerre néztem csak idegen dolgokat láttam. Szédelegtem, és kivert a víz. Egy nagyon kényelmetlen székben ültem, ahonnan esélyem sincs felállni. Erősen a fejtámlához voltam kötözve. Mibe

keveredtem?

Utolsó gondolatomnál kinyílt velem szemben egy ajtó. Erős fény sütött be. Csak egy nő sziluettjét láttam. Nekem épp elég volt, hogy felismerjem. Minden eszembe jutott látványától, s hányinger kerülgetett. Gyomrom teljesen felfordult, amikor visszaemlékeztem a sikátorban történtekre.

-        Engem is meg akarsz ölni? – suttogtam.

-        Nem. – Hangja határozottan csengett.

-        Akkor?

-        Csak szeretném megmagyarázni?

-        Mit? Hogy hidegvérrel megöltél egy embert? Ezen nincs mit megmagyarázni.

-        De, van, Roland! És jó lenne, ha meg is hallgatnál!

-        Nem érdekel! – Hangom gyűlölettel volt tele.

-        Más választásod pedig nincs. Innen úgy sem mehetsz sehova.

-        Nem tarthatsz itt örökké!

-        Nem is állt szándékomban. – Mondta, majd felkapcsolta a szobában a villanyt, fogott egy széket és leült mellém. – Szóval. Még nekem is zavaros kissé. – Kezdett bele történetébe Hanna. – Az édesapám, ugye Koszovóban szolgált. – kérdően vontam fel a szemöldököm. – Mondtam, hogy zavaros. Megpróbálom érthetően elmondani. Amint már említettem, édesapám Koszovóban szolgált. Elég nagy volt az állomány. Az egyik nap, mikor járőröztek, megtámadták őket. Két halott volt. Vagy is inkább azt hitték, hogy két halott van, de csúnyán elnézték. Az egyik katona még élt, de ezt ők nem vették észre, annyira lassú volt a pulzusa. Amikor a táborba értek, koporsóba rakták a két elhunytat. Később a lázadók megtámadták a tábort. Ekkor magához tért a halottnak hitt katona, aki már nem a bajtársai mellé állt, viszont a lázadók ügyét sem szolgálta. Ő ilyen, különálló volt, aki bosszút esküdött abban a percben, amint rájött, hogy mi történt vele. – Kezdett érdekelni a nagyon abszurd történet. – Látod, mondtam, hogy zavaros. Na de most jön az érdekes rész. A lázadókat kevés emberveszteséggel megfékezték, azonban Endler Zsolttal nem számoltak. Zsolt hidegvérrel kezdett gyilkolni. Az egyik katona viszont leteperte Zsoltot, majd a többiek segítségével elfogták. Hazahozták és börtönbe került élete végéig. Elvileg. Az állomány életben maradt tagjai ezután, úgy döntöttek, hogy leszerelnek a katonaságtól, majd alapítanak egy saját társaságot, mely közös erővel küzd az igazságtalanság ellen. Anno, nemcsak a „tehetségemnek” köszönhettem, hogy felvettek, hanem apám legjobb barátjának az ajánlása volt a legfőbb tényező. Aztán később kiderült, hogy Zsolt megszökött. Külön engem kértek meg, hogy iktassam ki, mert tudták, azt, amit én nem. Azt, hogy apámon állt elsőnek bosszút. Hidegvérrel meggyilkolta, és megesküdött rá, hogy velem is végez. Úgy gondolták, ha nem tudok az esetről nem fognak az érzelmeim befolyásolni és így akaratlanul is bosszút állhatok. Tévedtek. – Nézett rám jelentőségteljesen. – Nem számoltak azzal, hogy időközben beléd szeretek. Aztán mikor Zsolt megfenyegetett, hogy téged is megöl…. na igen… onnantól kezdve már tényleg az érzelmek vezéreltek és nem a józan ész. Zsolt eldugott kínzókamrájában pedig találtunk egy naplót, amelyben részletesen leírta minden beteg gondolatát. Kiderült, hogy amíg tervezte a kínzásomat, amit természetesen részletezett, belém szeretett. Milyen beteges dolog ez?

-        Szerintem nem csak ez a beteges dolog. Amit csinálsz… szerinted az mi? Szerinted én azzal együtt tudok élni?

-        De… azt hittem megértesz. Nekem ez az életem. A véremben van a harc. És én a jó ügyet szolgálom.

-        Felfordul tőled a gyomrom. – préseltem ki a szavakat összeszorított állkapcsom közül. Hanna szomorúan, könnyekkel teli szemekkel nézett rám, majd felállt és kiment. Pár másodperccel később visszajött. Késsel a kezében.

-        Sajnálom… - Suttogta, s éreztem, hogy itt a vég.

Hanna

Végre elmondtam neki mindent. Mindent. Mégsem érdekelte. Remélem az „agymosás” után minden más lesz, bár kicsit bűntudatom van, hisz most olyat teszünk, ami amúgy az erkölcsi normáknak teljes mértékben ellentmond. De a szükség, törvényt bont.

Mielőtt elvágtam volna a köteleket, egy bilincset raktam a csuklójára, ezután a laborba tartottunk. Roland olyan volt, mint egy űzött vad. Rettegett, és minden ízében remegett. Nagyon sajnáltam őt, de ez sokkal jobb volt, mint a halál. Barátnőm az ajtóban átvette tőlem Rolandot, majd a főnököm felküldött a vezérlőbe. Volt páromat beleültették egy bőrszékbe, leszíjazták, majd a fejére tettek egy fura sisakot. Elmagyarázták neki, hogy most mi fog vele történni. Később, amikor mindent elhelyeztek, Zsófi feljött a vezérlőbe, majd bánatos képpel nézett rám. A mikrofonhoz hajolt s így szólt:

-        Készen állsz Roland? – Roland bólintott, majd mielőtt még Zsófi megnyomta volna a gombot a férfi hirtelen felkiáltott.

-        Állj!

-        Mi a baj? – kérdezte barátnőm a mikrofonon keresztül.

-        Nem csak a mai estét szeretném elfelejteni. – pillanatnyi szünetet tartott, majd így folytatta: - Azt is szeretném elfelejteni, hogy megismerkedtem Hannával. Mindent, ami vele kapcsolatos. Mintha soha nem is találkoztunk volna. – Amint meghallottam kívánságát, azt hittem, hogy megnyílik alattam a föld. Lábaim összecsuklottak, s összeestem volna, ha Viktor nem karol át. Zsófi zavartan nézett rám, majd főnökünkre, aki határozottan bólintott.

-        Rendben. – Barátnőm hangja bizonytalan volt. – Most beadom az altatót, aztán amikor felébredsz, már semmire sem fogsz emlékezni. – Zsófi lopva rám pillantott. Borzasztóan éreztem magam. Azt hittem megszakad a szívem. Hogy minden darabokra hullik körülöttem.  – Akkor kezdjük. – Megnyomott egy gombot, mely valami gőzt engedett Roland szája elé, aki pár pillanat múlva már aludt is. – Hanna, most nem hallja, biztos, hogy úgy legyen, ahogyan ő akarja? – Elgondolkodtam. Nem kell, hogy így legyen. Viszont ő ezt szeretné. Mindennél fontosabb volt szerelmem-igen, most már biztos, hogy teljes szívemmel szeretem őt- kívánsága. Nagyot nyeltem, és erőt vettem magamon, majd megszólaltam.

-        Legyen, ahogyan ő akarja. Viszont egyvalamit én is szeretnék. – Előhúztam a pólóm alól

egy nyakláncot, melyet Rolandnak vettem ma délután. Úgy gondoltam, hogy jó békülős ajándék lesz, de most már csak búcsúzóul adhatom. Tudom, hogy nem fog rám emlékezni, de lesz egy tárgy, ami rám emlékeztethetné. – Szeretném ezt odaadni neki. – Emeletem a láncot magam elé. Főnököm bólintott. Sebesen leszaladtam a laborba s Roland felé hajoltam. Könnyek égették a szeme. Fájt így látni, így elengedni. A nyakába raktam a láncot, mely ezüst volt és két medál fityegett rajta. az egyik kör alakú „R” betűvel, a másik téglalap, melynek egyik oldalára a „believe” a hátuljára pedig a „Me” kifejezés volt gravírozva. Magyarul: Higgy nekem.

Még egyszer, utoljára végignéztem rajta, majd lágyan megcsókoltam. Az utolsó csók volt. Az utolsó, fájdalmas csók.

-        Kezdheted. – Szóltam Zsófinak, amikor ismét mellette álltam. Alig bírtam nézni, amint barátnőm végrehajtja az emlékek törlését, melyek mind, egyesével jelentek meg a gép monitorán. Az első találkozásunk, az első csókunk. Minden. Egyesével tűnik el. Mindre csak én fogok emlékezni.

Borzasztóan érzem magam. Mintha soha többé nem tudnék mosolyogni. Csak a szomorúság, a magány maradt. Főnökömhöz fordultam, majd keserűen csak ennyit mondtam:

-        Felmondok! – Ezzel kiléptem a vezérlőből. Lerohantam a földszintre, s zokogva hagytam el A Cég épületét.

Csak rohantam és rohantam. Nem tudtam merre, nem is érdekelt. Csak minél messzebbre, míg nem egy elhagyott részhez értem. Lábamból kiszállt az erő, és én a hideg, sáros földön terültem el. Nem volt erőm felállni, így hagytam, hadd hulljanak rám az esni kezdő hópihék, s keveredjenek össze a megállíthatatlanul patakzó könnyeimmel.

-        Istenem, Hanna! – Szólalt meg valaki közvetlen mellettem. – Gyere, hadd segítsek. – Egy erős kéz nyúlt értem, majd ölbe vett. A többire már nem emlékszem. Mintha nekem is, egyszerűen csak kitörölték volna az emlékeimet...