9
Valahol mégis nagyon bánt, hogy elérkeztünk a végére.
De hiszek még a napsütésben, hogy egyetlen mosollyal,
Felolvasztod majd bennem mindezt, hogy létezik még a jó oldal."
Szikrázó
napsütésre ébredt Kóróczki alezredes. Belgrádban ritkaság számban ment
mostanában az ilyen jó idő. Heteken keresztül, megállás nélkül zuhogott az eső.
Az időjárás ebben a hetekben nagyon jellemezte a koszovói helyzeteket.
Mindenhol tüntetések, zavargások és sok-sok halott ember. Borzasztó látványt
nyújtottak. A mai nap viszont másnak ígérkezett és ezt az alezredes úr is
nagyon jól tudta.
Két hét
után először hívta fel a családját. Nagyon várta, hogy hallja imádott lánya
hangját, aki a következő héten tölti tizennyolcadik születésnapját. Az
ajándékot előző nap már megvette neki és most azt csodálta kezében. A lánya
első, saját vadászpuskája. Hevesebben kezdett verni a szíve, mikor arra
gondolt, hogy a következő héten találkozik a családjával. De még most van egy
kis munkája, a délelőtt folyamán vezetnie kell a járőrcsapatot. Feltérképezik
Belgrád utcáit, ha zavargás vagy tüntetés van, feloszlatják. Egy
békefenntartónak már csak ez a dolga.
Koszosabbnál
koszosabb utcákon meneteltek, melyekre néma csend telepedett. Sehol egy
tüntető. Ez a nap tényleg más, mint a többi.
A nap,
forró sugarai égette a katonák arcát. A meleg, mint valami néma gyilkos, úgy
uralta a belgrádi utcákat. Valami nyomasztó volt a levegőben. Valami
félelmetes, veszélyes. Ez a nap tényleg más... rosszabb, mint a többi.
Az
alezredes úr, érezte a levegőben a bajt. Tudta, hogy itt valami készül, s erre
a gondolatra lábának gurult valami. Lenézett a földre, s maga előtt egy
füstgránátot látott. Éppen csak, hogy el tudott ugrani, viszont
figyelmeztetésre már nem volt ideje. A fegyver felrobbant, nagy füstöt hagyva
mag után. A robbanást, gépfegyver borzasztó zaja követte.
-
Fedezékbe! – kiáltotta Kóróczki. Amint
biztonságos helyre tudtak húzódni, az alezredes villámgyorsan végigmérte állományát.
Két halott. – Fedezzetek! – suttogta bajtársainak, majd a fojtogató füst
elmúltával kiosont az őt takaró betonfal mögül. Sebesen egy konténer mögé
vonult, s közben felmérte a terepet. Tiszta. Szorosan lehunyta a szemét s
gondolkodott a taktikán. – Meg van! – motyogta magában. Maga előtt tartotta
fegyverét, majd az utca másik végébe lopódzott. Ahogy sejtette. Feketébe
öltözött lázadók figyelik az utcát. Az övére akasztott fegyverek közül lerántott
egy gránátot. Nem füst gránátot, vagy vakítót. Éleset. Majd hátrébb araszolt, s
imádkozott, hogy pontosan célozzon. A körülbelül 30 fős csoport közé hajította
a beélesített fegyvert, mely nagy kavarodást okozott a tömegben. Pár másodperc
múlva robbant a szerkezet. Volt, akinek sikerült elmenekülnie. Visszavonulót
fújt a csapatának. Akik túlélték a támadást nagyon megsérültek, nem valószínű,
hogy a délutánt megérik.
Ahogy visszaértek a táborba, két
halott társukat az arra kijelölt helyre vitték. Estére jönnek értük a
központból, és hazaszállítják őket, hogy a katonaság és a családjaik
tisztességesen el tudják temetni. A családról az alezredesnek rögtön eszébe
jutott a lánya, akit még fel szeretett volna hívni. De előbb a jelentés. Minden
nap több oldalnyi jelentést, átiratot kellett készítenie a napi történésről.
Most viszont ezek mellett még a halott tisztek családjának is fogalmazni
kellett egy levelet. Ez volt a legnehezebb része a munkájának.
Ahogy megírta az utolsó sort,
magához hívta legjobb barátját. Volt egy fura érzése a részvét levelek megírása
során. Belegondolt abba, hogy mi lesz, ha vele is történik valami? Egyik napról
a másikra. Hisz a most elhunyt katonák sem gondolták, hogy ők is vesztüket
lelik a mai napban. Mi van, ha vele is történik valami az elkövetkezendő
napokban. Nagyon rossz érzés fogta el, hiszen eddig ilyenekre nem is gondolt.
Tisztában volt a munkája veszélyességével, de nem foglalkozott vele. Most
viszont szeretné megkérni barátját, hogy ha valami történne vele, adja át a
lányának a születésnapi ajándékát.
-
Helló, hercegnőm! – szólt a telefonba Kóróczki.
– Hogy vagy?
-
Helló Apa! – Kóróczki Hanna hangja édesen és
boldogan csengett a telefonban! – Jól vagyok! Mikor jössz már haza? – Kóróczki
fülét időközben furcsa zajok ütötték meg.
-
Jövő héten drágám! Vettem a szülinapodra
ajándékot. Alig várom, hogy odaadjam. – A zajok egyre hangosabbak és
agresszívabbak. Rossz érzése támadt, kinézett a sátor bejáratán, s egyszerre
hallgatta lánya beszámolóját és a kinti zajokat. Kiabálás, és nagy felfordulás
volt odakint. A lázadók megtámadták a tábort. Próbálta a hangját ugyan úgy
hordozni, nehogy a lányának feltűnjön, hogy baj van. Viszont egyre jobban
érezte a veszélyt. Muszáj volt elköszönni a lányától és lehet, hogy ez volt az
utolsó beszélgetése vele, így jól meggondolta, hogy mit mond neki.
-
Figyelj, kicsim! Apának, most mennie kell.
Otthon találkozunk!
-
De csak most hívtál! – Hanna hangjában érződött
a csalódottság.
-
Nemsokára otthon leszek. Bírd ki hercegnő!
Tudod, hogy apa szeret!
-
Tudom! – sóhajtotta.
-
Hercegnő! Most mennem kell! Boldog születésnapot
kincsem!
-
Szeretlek apa! – búcsúzott el a lány, majd
bontotta a vonalat és sebesen a gépfegyveréért nyúlt. Kilesett a bejáraton, s
körbekémlelt. Látta, amint leütik legjobb barátját és egyből odarohant
segíteni. Lelőtte a támadót, sebesen felsegítette bajtársát. Forgolódtak, s
keresték az ellenséget. Akit csak találtak, mindenkit lelőttek, míg nem egyszer
csak Kórócki alezredes urat leterítették. A feje szédült és kába volt az
eséstől. A fegyverét kereste, s próbálta magához venni, de az túl messze volt.
Felé kerekedett egy férfi. Egy nagyon ismerős férfi. Az egyik bajtársa. Egy
beosztottja, aki ma délután még halott volt. Akiről írta a részvétnyilvánítást
a családjának. Hirtelen kitisztult a látása és tudta, hogy nem káprázik a
szeme. A bőre hófehér volt. Szeme tengerkék, és sötét a haja.
-
Zsolt! Hisz te…
-
Halott vagyok? – Üvöltötte – Nem, nem haltam
meg. Viszont már élni sem élek. TI öltetek meg. Az utolsó csepp emberséget is
kipusztítottátok belőlem. Tudod, milyen érzés az, amikor egy koporsóban ébredsz
és rádöbbensz, hogy a társaid ilyen könnyen lemondtak rólad? Még a pulzusomat
sem voltatok képesek megnézni.
-
De hisz…
-
Elég! – üvöltötte. – Itt az idő, hogy
viszonozzam a szívességet! De neked nem lesz akkora szerencséd, hogy felébredj
a koporsóban! – sziszegte Endler Zsolt. Kóróczki oldalra fordította a fejét, s
látta hogyan szalad felé legjobb barátja, majd újra Zsolt felé fordult.
Könyörögjön? Van még értelme?
-
Van egy lányom, kérlek...
-
Ó, ne aggódj, majd én gondoskodom a lányodról! –
szólt közbe Zsolt, majd az alezredes fejéhez szorította fegyverét és
gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt.
Roland
Fáj. Fáj a lélegzés. Ahogyan
emelkedik, majd összeesik mellkasom. Rossz az, amikor végtagjaim megmozdulnak
és mellemre tapadnak. Fuldoklom. Egyszerűen semmi levegő nem megy le a tüdőmbe.
Az oxigén, melyet mélyen beszívok, égeti a nyelőcsövem. Égeti minden egyes
porcikámat. Mint egy fuldokló, akit minden percben a víz alá ránt egy
rettenetes nagy hullám. Aki az óceán közepén csapdos karjaival, tehetetlenül és
teljesen értelmetlenül, mert úgy sincs menekvése a hatalmas vihar elől. Érzem,
hogy itt a vég. Minden perccel egyre közelebb érzem magamhoz a halál jéghideg
leheletét. Nem csinálok semmit. Egyszerűen semmit. A sötétben lebegek,
erőtlenül, levegőért kapkodva. Még imádkozni sincs erőm. Rosszat érzek. Mintha
valamit kitéptek volna belőlem. Hiányzik. Egy nagy lyuk tátong a helyén. Érzem,
amint kikerülök ebből a teljes némaságból valami még rosszabb fog történni.
Valami még ennél is elviselhetetlenebb. Mintha olyat vágtak volna ki belőlem,
mely nélkül többé már nem tudnék élni. És ez megrémiszt. Jobban, mint a
levegőhiány. Jobban, mint a sötétség vagy a halál. Üresség. Némaság. Sötétség.
Üvöltve és levegőért kapkodva
térek magamhoz. Teljes erőmből markolom a lepedőt. Még mindig csukva tartom a
szemem és próbálom a lélegzetem és a szívverésem csillapítani. Lassan, nagyon
lassan újra visszafekszem az ágyba. Kinyitom a szemem, majd oldalamra fordulok.
Szememmel keresem Hanna körvonalait. Keresem, és csak keresem, de sehol nem
találom.
-
Hanna? – suttogom, de választ nem kapok. –
Hanna!- Szólalok meg kicsit hangosabban, majd felülök, és szememmel végig
kutatom a szobát. Üres. Egyedül csak én fekszem a meleg takarók között. Csak az
én szapora lélegzetem tölti be a szobát. Csak az én heves szívverésem töri meg
a hideg levegő még hidegebb csendjét. Kiugrom az ágyból és magamra tekerem a
vastag plédet, mely a fotelben pihent, csendben, magányosan. Kisietek a
nappaliba, amely épp olyan csöndes és nyugodt, mint a szoba. Sehol senki.
Körbenézek a házban. Teljességgel kihalt. – Hanna! – Szólalok meg színtelen
hangon. A szobába sietek és magamra kapom a tegnapi ruhámat. Szívem a torkomban
dobog, majd egy pillanatra belém hasít a jeges felismerés. Az álmom. Pontosan
így éreztem magam. Tudtam. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Valami nagyon
nincs rendben. Feltépem a bejárati ajtót
s körbekémlelek. Végigpásztázok minden centimétert, de sehol nem látom őt.
Kirohanok. Egyre beljebb és beljebb nyomulok az erdőben s közben kétségbeesetten
Hannát keresem. Kiabálom nevét s Istenhez fohászkodom, hogy megtaláljam. Egy
pillanatra megállok és mereven a földet bámulom, melyet a frissen esett hó fed
be. Lábnyomok. Lábnyomok tarkítják a vakítóan fehér hó felszínét. Követem őket,
egyre sebesebben és sebesebben. Pár méterre egy testet látok a földön. A szívem
kihagy egy ütemet. Még gyorsabban szedem lábam. – Hanna! – térdelek le az
élettelen test mellé és a hátára fordítom. – Hanna! – Félresöpörtem az arcára
tapadt haját, majd a nyakára tettem a kezem. Van pulzusa. Még él. Ölbe kaptam
és visszavittem a házba. Teljesen át van fagyva. Az arca hófehér a szája pedig
teljesen lila. A vizes ruhákat leszedtem róla, majd betekertem egy plédbe és az
összes takarót rá terítettem. – Ne csináld ezt velem Hanna! Kérlek! – ráztam
meg a vállát, mire halkan felnyögött. – Hívok mentőt! – jelentettem ki, majd
rohantam a telefonomért.
-
Ne! – Most szólalt meg először. Hangja színtelen
és gyenge.
-
Dehogy nem! – Már tárcsáztam is a számot, de
Hanna megfogta a kezem, rám emelte azt a hatalmas kék szemeit, és újra megkért,
hogy ne telefonáljak.
-
Rendben vagyok. Tényleg! – Nem hittem egy szavát
se, de tiszteletben tartottam kérését.
-
Mi történt? Hogy kerültél oda? – Hangom
ingerülten csengett.
-
Nem tudom. Nem… nem emlékszem. – nyögte
erőtlenül.
-
Hanna! Ne nézz hülyének! Meg akartál szökni?
Vagy mi az? Rendes választ akarok!- szomorúan nézett rám. Mély levegőt vett,
majd felült. Magára tekerte a plédet és beszívta még mindig lila ajkait.
-
Láttam az édesapámat! – Suttogva ejtette ki ezt
az egy mondatot. Nehezére esett, de kimondta. – Tudom, hülyén hangzik. És
hülyeség is az egész. Biztos, hogy beképzeltem.
-
Nem értelek Hanna! Azért mentél ki, mert láttad
az édesapádat? És ugyan mikor láttad őt?
-
Délelőtt. – Nem mert a szemembe nézni. – Mielőtt
elájultam, őt láttam. Azt hittem valóság, de nem. Csak egy újabb hallucináció.
– Szája megremegett, szemeiből folytak a könnyek. – Ne haragudj, Roland. Hülye
voltam. – Megsajnáltam szegényt.
-
Hogy érted azt, hogy egy újabb hallucináció? Már
máskor is láttad őt? – Nem szólalt meg, csak bólogatott.
-
És nekem erről miért nem szóltál?
-
Féltem…
-
Mitől? Hogy majd ezért elhagylak? – Újabb
bólogatás. – Hanna! Bennem megbízhatsz! Hányszor kell még elmondanom neked? –
Hangom kissé megrovó volt, de nem tudtam mit kezdeni vele. Rosszul esett, hogy
ennyire nem bízik meg bennem. Megfogtam az állát és magam felé fordítottam a
fejét. Szemei tele könnyekkel. – Kicsim! Szeretlek! Ugye ezt tudod? – Ismét
hallgatott, de bólogatás helyett kibújt a takaró alól és szorosan átölelt.
-
Én is szeretlek. – Suttogta pár másodpercnyi
csönd után.
-
Nem fázol? – Dörzsöltem meg hátát.
-
De. Nagyon.
-
Gyere. Felmelegítelek. – Ölbe vettem, majd a
fürdőbe vittem. Megnyitottam a zuhanyzóban a meleg vizet. Megvártam, amíg az
egész helyet betölti a pára, majd lehámoztam Hannáról és magamról a maradék
ruhát. Szorosan öleltem magamhoz a lányt. A forró víz jólesően érintette a bőrt
a hátamon. Szinte látszott Hannán, ahogy szó szerint kiolvad. A szája kezd
pirulni, a bőre pedig normális színt vett fel újra. Érzem, ahogy teste kezd,
elernyedi karjaim között. Elzártam a csapot, majd vastag, puha törülközőbe
csavartam magunkat. Ismét ölbe vettem pihekönnyű testét és az ágyhoz vittem.
Teljesen betakartam, majd az ágyszélén ülve figyeltem, hogy nyomja el
pillanatok alatt az álom. Még mindig nem tudtam felfogni épp ésszel az egészet.
Hogy lehet az, hogy hallucinál és csak úgy magától összeseik? Valami nagyon
nincs rendben vele. Valamit még mindig
titkol!
Hanna
Hazugság.
Újabb hazugság! Utálom az egészet! Nagyon gyorsan a végére kell járnom az egész
dolognak!
A telefonom
hangos csörgésére ébredtem. Nagyon kimerült, fáradt voltam. A tegnap este maga
volt a katasztrófa. Endler Zsolt. Rémálmaim főszereplője. Tegnapeste
megfenyegetett, de nem hagyom annyiban a dolgot. Nagyon nem. Megkeresem és
megölöm.
-
Szia Zsófi! – Hangom álmosan és elgyötörten
csengett.
-
Hanna! – Viszont barátnőm nagyon élénknek tűnt
és izgatottnak. – Egész éjjel fent voltam és nagyon érdekes dolgot találtam.
Találtam DNS mintát a baleseted helyszínén. Nagyon nehéz volt, de sikerült. És
meg van a hozzátartozó ember is. Nem fogod ki…
-
Endler Zsolt. – Szóltam közbe hosszú beszámolója
közepébe.
-
Honnan…
-
Majd otthon elmondom. Most nem érek rá. – Nem
beszélhetek ilyenekről Roland társaságában.
-
De ez nagyon fontos! – Zsófi csak úgy tajtékzott
a dühtől.
-
De most nem tudok beszélni! – Emeltem meg én is
kissé a hangom. – Majd otthon! – Lecsaptam a telefont az utolsó mondatom után.
Soha nem tettem még ilyet, de egyszerűen már nem voltam önmagam. Felkavart ezt
az egész ügy. Ha végzek, tényleg fel kell mondanom.
-
Ki volt az? – Kérdezte Roland, majd a lábam elé
rakta az elkészített bőröndöket.
-
Zsófi. – hangom színtelen. Nincs kedvem senkihez
sem szólni. Egyszerűen mélypontra kerültem. – Rendet rakok a házban és
mehetünk. – Lábaim kissé remegtek, mikor felálltam az ágyról.
-
Ne fáradj! Már kész! Indulhatunk? – Párom hangja
hideg, mint az acél. Tudja, hogy valami nem stimmel. Tudja, de nem szól.
-
Igen. – Felöltöztem, majd még egy utolsó
pillantást vetettem a házikó belsejére. Imádom. Valószínű, hogy felmondásom
után itt fogok élni. Csendben. Magányban.
Lassan Budapestre érkezünk. Az út
nagyon nagy csendben telt. Nem szóltunk egymáshoz. Mindketten, hűvösek és
tartózkodóak voltunk. Mintha, csak összevesztünk volna. Utáltam ezt az érzést.
Miközben a visszapillantó tükörbe néztem szólásra nyitottam a szám, de gyorsan
becsuktam. Követnek. Ez olyan biztos, mint a halál. A másik kocsi sofőrje nem
más, mint Endler Zsolt. Erősen megmarkolom a kormányt, gyorsítok, s egy szót
nem szólok Rolandnak. Nem akarom, hogy megijedjen. A hajsza megkezdődött.
Roland
-
Hanna! – Szólalok meg a hosszú utazás alatt
először. – Baj van? – Nem szólal meg, csak az utat és a tükröt figyeli. –
Hanna! – Hangom élesen csengett.
-
Tessék! – Néz rám zavarodottan.
-
Kétszer szóltam. Baj van?
-
Nem. Semmi, baj nincs. – Kezdem elveszteni a
türelmem.
-
Hülyének nézel? – Hangom fojtott volt, nem
akartam kiabálni.
-
Dehogy! – Bámult rám, tágra nyílt szemekkel.
-
Miért hazudsz?
-
Nem hazudok. Nincs semmi baj!
-
Akkor miért mész ilyen gyorsan? – Hanna lopva a
kilométerórára nézett, majd ismét a visszapillantó tükörbe.
-
Csak szeretnék mihamarabb hazaérni.
-
Hazudsz!
Hanna
Roland
-
Mi a fene bajod van? – kérdeztem dühtől elfúló
hangon, mikor lepakoltunk Hanna szobájában. Egész úton alig bírtam türtőztetni
magam.
-
Semmi. – Hanna hangjában közöny bújt meg. A
vérnyomásom egyből megemelkedett. Kedvem lett volna kiabálni, de a koliban nem lehet.
-
Hanna! Ne szórakozz velem! Látom, hogy semmi
sincs rendben. Most rögtön magyarázatot követelek! – Hanna lecsapta a kezében
lévő könyvkupacot, mely nagy csattanással ért földet. Villámló szemekkel nézett
rám.
-
Te csak semmit ne követelj tőlem! – Szinte
suttogott. – Megértetted? – Keze ökölbe szorult.
-
Nem. Nem értettem meg! A szemembe hazudsz, idiótának
nézel. Szerinted ezt tolerálni fogom? – Egyre jobban ment fel bennem a pumpa, s
a hangom ereje is emelkedett.
-
Velem te ne kiabálj! – Sziszegte, majd teljesen
közel jött és a falnak taszított. – Nem hazudok neked, nem nézlek hülyének.
Hányszor mondjam el neked? – Megijedtem a hirtelen jött támadástól. Megbénított
a döbbenet. A szemében égett a tűz. A tűz…a rosszabbik fajtából. – Megértetted?
– Hangja olyan hűvös volt, mint az acél.
-
Ki az az Endler Zsolt? – Ez volt az utolsó
kérdésem, ami nagyon zavart. – Talán a volt barátod, vagy inkább a szeretőd? –
Hanna, egy pillanatra megmerevedett, majd hisztérikus nevetésben tört ki.
Elengedett, majd gyilkos pillantást vetett rám
-
Semmi közöd hozzá. – Szinte köpte a szavakat.
-
Igen is van! Magyarázatot követelek. Mindenre.
Az idióta viselkedésedre, a hazugságokra. Lemerném fogadni, hogy tegnap éjjel
is, a kis Zsolt barátoddal találkoztál. – Már megbántam az utolsó mondatot, de
visszavonni már nem lehetett. Hanna hirtelen mozdulattal újra a falnak
taszított. Megemelte az öklét és lesújtott. Szorosan lecsuktam a szemem és
vártam, mikor húz be nekem, de az ütés a fejem mellett a falba ütközött. Hanna
szeme tele volt könnyel, de nem hiszem, hogy a szomorúságtól.
-
Takarodj innen! – Suttogta.
-
Hanna…
-
Takarodj. Innen. – Ismételte ezúttal lassabban.
Próbálta kordában tartani dühét, mely szemlátomást nehezen ment neki. Egész
testében remegett. – Húzz innen! Látni sem akarlak! – Csuklott el a hangja az
utolsó szónál, majd hátat fordított nekem, s ökölbe szorított kézzel várta, míg
el nem megyek. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd kiléptem az ajtón és
magára hagytam.
Hanna
Hogy romolhat el valami ilyen
rövid idő alatt? Mi történt?
Utáltam. Utáltam, mert igaza
volt. Hazudtam. Nagyon sok mindenben hazudtam. Ő viszont átlátott mindenen. Ő
igazán kiismert. Visszahívnám, könyörögnék a bocsánatáért, de nem lehet. Muszáj
volt kidobnom őt. Így a legjobb mind a kettőnknek. Ő nincs veszélyben, én pedig
végezhetem a munkám.
-
Zsófi! Szükségem van rád! – Zokogtam a
telefonban.
-
Hanna! Úr Isten! Mi a baj? – Hangja ijedt volt.
– Két perc és ott vagyok.
Nem tudtam visszafogni magam.
Bárhogy is próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ez így jó. Nem ment.
Összetörtem. Szükségem volt a barátnőmre. Rá, akinek mindent elmondhatok, akire
számíthatok. Bár őt is csúnyán megsértettem. Mi a fene bajom van?
-
Hanna! – Rontott be az ajtón barátnőm. – Mi
történt?
-
Sa-sajnálom! – Hangom elcsuklott a keserves
sírástól. – Ö-össze vagyok zavarodva.
-
Ó, drágám! – Zsófi szeme is könnyekkel volt
tele. – Tudom én mi a te bajod. – Átölelt és a hátamat simogatta. – Nem válthatod
meg a világot egyedül. Ha az ember segíteni akar, fogadd el, és ne csapd rá a
telefont. – Próbálta viccel javítani a hangulatot, mint mindig.
-
De ezt muszáj egyedül csinálnom.
-
Semmit sem muszáj.
-
És Roland is... – Itt megakadtam. Nem bírtam
tovább folytatni. A fájdalom megbénított.
-
Hanna. Próbálj meg, megnyugodni, és mesélj el
mindent, ami a hétvégén történt.
Forró csokit szorongatva a
kezemben, meséltem a történetemet Zsófinak. Mindent részletesen. Ahogyan
kiöntöm a szívem, kezdek megkönnyebbülni. A könnyeim is fokozatosan elapadnak.
Már csak az üresség maradt.
-
Ó Istenem. Az a mocsok! – hüledezett Zsófi a
történet után. – Mit akarsz most kezdeni vele?
-
Megkeresem és megölöm.
-
És mi lesz Rolanddal? – A kérdés jó. Nagyot
sóhajtottam, majd így szóltam:
-
El kell őt felejtenem.
-
Az nem lesz könnyű
-
Köszönöm, Einstein! Ezt én is tudom. – Hangom
nagyon keserűen hangzott, melyet később meg is bántam. – Ne haragudj! –
Barátnőm legyintett egyet. Megértette a helyzetemet, és imádtam azért, amiért
nem akadt ki.
-
Van egy ötletem, hogyan iktassuk ki Zsolt
barátunkat.
-
Hallgatlak! – Most már tudom, hogy egyedül semmi
esélyem. Végig hallgattam Zsófi tervét. Tetszett. Ma este véghez is visszük.
Roland
Borzasztó ez az érzés. Az érzés,
amikor valakit nagyon szeretsz, és soha nem szeretnél bántani, de még is
megtörténik a jóvátehetetlen. Bűntudat mardossa a szívem. Egyszerűen fáj az,
ami a délelőtt történt. Most mindent feketében látok, minden nehéz, minden
rossz.
Körülbelül harmincszor
telefonáltam Hannának, hogy bocsánatot kérjek, de egyszer sem fogadta
hívásomat. Úgy tűnik köztünk mindennek vége.
A sírás fojtogatott. Nagyon
rosszul éreztem magam. Nem tudtam mivel elterelni a gondolataimat, nem volt jó
a szobában lenni, nem volt jó létezni.
Nem akartam, hogy ilyen
állapotban lásson a családom, így nem mentem haza. Kivettem Pesten egy szobát
és ott töltöttem a napot. Holnapra megpróbálom összeszedni magam és haza
megyek.
Egész
éjszaka forgolódtam. Ne tudtam mit kezdeni magammal. Ha el is aludtam, rémálmok
rohantak meg. Borzasztó volt így létezni. Hirtelen ötlettől vezérelve felöltöztem
és lementem sétálni. Pest utcái kihaltak voltak. Az idő hideg és csípős volt.
Szinte egy lelket sem lehetett látni ezen a fagyos estén. Szinte. Azt hittem rossz
a szemem. Az út másik oldalán egy ismerős lány sétált. Vagy is inkább rohant.
Hanna. Zaklatottnak tűnt. Utána akartam kiabálni, de inkább nem szóltam semmit,
csak követtem. Kíváncsi voltam merre megy, hátha most fény derül arra a fene
nagy titokra. A titokra, mely miatt végig a szemembe hazudott.
Sebesen
sétált végig a járdán, majd befordult az egyik háztömbnél egy sikátorba. Én
megbújtam egy szemetes konténer mögött és feszülten figyeltem.
-
Itt vagyok! Ahogy megbeszéltük. – hallottam
Hanna suttogó hangját.
-
Azt hittem, ennél tovább fogod bírni. – Egy
férfi szólalt meg, erős, mély hangon. – Aj, Hanna! Csalódtam benned. – Vajon
honnan ismerik egymást?
-
De kár! – Hanna hangja ridegen csengett a fagyos
éjszakában. – Akkor most mi lesz? Csak állunk és nézzük egymást? – Hangos
nevetés volt a válasz.
-
Hm, hogyan is öljelek meg, drága Hanna? – Hogy
micsoda? Bennakadt a levegő a tüdőmben. Teljesen megbénított ez a mondat.
-
Ó, drága Zsolt!- Hangja gúnnyal volt átitatva. -
Ezt a kérdést én is feltehetném. Azt hiszed, félek tőled? Te vagy itt az
egyetlen gyáva alak. – Ismét nevetés. Nem értem az egészet. Egyáltalán nem
értem.
-
Hanna. Drágám. Ne csak a szád járjon. Mutasd,
mit tudsz! – A mondat után, dulakodás zaját hallottam. Ki lestem a szemetes
mögül. A látvány teljesen sokkolt. Hanna és az a fickó verekedtek. Volt
barátnőm erősen szorította a férfi nyakát, majd gyomorszájon térdelte. Zsolt-
ezt a nevet említette Hanna- a földön terült el. Hanna rálépett a mellkasára,
majd előhúzott egy kést.
-
Mi a frász folyik itt? – Suttogtam nagyon
halkan, nehogy meghalljanak. Összerezzentem, amikor meghallottam Hanna
sikolyát. Zsolt, megragadta a lábfejét, majd kicsavarta. Most Hanna került a
mocskos, hideg földre. A férfi egy pisztolyt rántott elő és Hanna fejéhez
szegezte.
-
Azt hittem ennél mókásabb lesz, de ismét
csalódnom kellett. Tudod, drágám, ha most nagyon akarnám, akkor lelőhetnélek,
úgy, mint azt a mocsok apádat, de neked jobbat találtam ki. Van egy tökéletes
kínzókamrám. Nem találtál rá, igaz? Nos, akkor ez egy igazi kis meglepetés
neked. Viszont fájna téged megkínoznom és megölnöm.
-
Miért? – Szinte köpte kérdését.
-
Tudod, ahogy időközben megismertelek… nos…
eléggé…- kínosan felnevetett- nagyon megkedveltelek. De az ígéret az ígéret. –
Azzal beleragadott Hanna hajába és felrángatta a földről.
-
Ne! – Ugrottam elő hirtelen és gondolkodás
nélkül a konténer mögül. Zsolt hátrafordult, majd rám szegezte a pisztolyt.
-
Te ki az isten vagy? – Kiáltotta. Amint nem
figyelt oda, Hanna felugrott, kicsavarta Zsolt kezéből a fegyvert, majd
megragadta a férfit és a falnak taszította. Úgy, ahogy délután engem.
Földbegyökerezett a lábam, amikor megláttam ezt a jelenetet.
-
Ezt az apámért! – Lőtt egyet Hanna a bal
vállába! – Ezt a fenyegetésért! – Lőtt még egyet a jobb lábába. – Ezt meg
minden másért! – A férfi fejéhez szorította a fegyvert, majd gondolkodás nélkül
meghúzta a ravaszt.
Teljes sokkban
néztem végig a jelenetet. Fogalmam sincs, hogy most mihez kezdjek.
-
Drágám! – Szólt Hanna hozzám. – Roland!
-
Hagyj! – A félelem, bénító érzése tört rám. És
az undor, ahogy megláttam, hogyan tapad Hanna arcára a férfi vére.
-
Kérlek!
Hallgass meg! – Könyörgött.
-
Hagyj! – Próbált közelebb jönni hozzám, kezében
a fegyverrel. Féltem tőle. Amikor elég közel jött hozzám, meg akarta fogni a
kezem, de én hátrébb ugrottam. – Ne érj hozzám, te szörnyeteg! – suttogtam.
-
Roland! Hadd magyarázzam meg! – Fohászkodott. –
Kérlek!
Hagyj békén! – Mondtam, majd futásnak eredtem. Nem jutottam
messzire. Pár lépés után szúró fájdalmat éreztem a nyakamnál, majd megbotlottam
és a világ eltűnt szemeim elől.
Hanna
Most mit csináljak? Most. Mi. Az.
Istent. Csináljak. Egyszerűen nem bírok gondolkodni. Lábam nem mozdul. Meredten
állok és az elkábított Rolandot bámulom.
-
Hanna! Ő mi a frászt keres itt? – Kérdezte Zsófi
a tűzlétra aljáról leszállva.
-
Nem tudom. – Suttogta.
-
Be kell vinnünk a központba. Mindent látott. –
Barátnőm csak mondta és mondta, de az én tudatomig nem jutott el semmi. –
Hanna! – Rázta meg a vállam, barátnőm. – Az Isten szerelmére, térj már
magadhoz! – Kiáltotta. Még jó, hogy egy kihalt részen voltunk. Most biztos nagy
lenne a felfordulás körülöttünk, bár így is nyakig ülünk a szarban.
-
Rendben, vigyük. Hozd a kocsit! – utasítottam
Zsófit. Megfordítottam Rolandot, az ölembe húztam és egy csókot leheltem a
homlokára. – Sajnálom. – Suttogtam.
-
Rakhatjuk! – Állt meg mellettem Zsófi a
kocsijával. Befektettük Rolandot a hátsó ülésre, majd egyenesen A Céghez
vittük.
Amit a főnöktől kaptam, azt bizony nem raktam zsebre. Soha
életemben nem kiabáltak még így velem, mint most.
-
Szerintem a két kezét tegye össze, hogy nem
rúgjuk ki. Jóvátehetetlen, amit tett.
-
Tényleg sajnálom. Nem tudtam, hogy ott van!
-
Nem azért fizetjük, hogy sajnálkozzon! –
üvöltötte.
-
Büntetésem, akármi is legyen, elfogadom! –
mondtam megtörve, a sírás szélén.
-
Még jó, hogy elfogadja! – kiáltotta teljesen
kikelve magából főnököm. – A büntetése pedig… - Lélegzetvételnyi szünet, majd
így folytatta: - Ölje meg a fiút! – A vér megfagyott az ereimben. Egy forró
könnycsepp gördült végig kínzólassúsággal az arcomon. A szívem mindjárt
kettéhasad. Nem bírom. El kell innen tűnnöm.
-
Rendben! – Hangom teljesen elvékonyodott.
Nehezemre esett a normális beszéd.
-
Elmehet! – Rám sem nézett az a szikár öregember,
akit én anno úgy kedveltem. De hát, ő most sem tehet semmiről. Az egész az én
hibám. Hátat fordítottam neki, majd kimentem az irodából. A lábaim mintha
ólomból lennének. Sürgősen találnom kell egy helyet, ahol egyedül lehetek. Felmentem
a másodikra, egy üresen álló pihenőbe. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd
nekidőlve, lassan csúsztam le a földre. Szememből patakzottak a könnyek.
Szívemet markolva attól féltem, hogy pillanatok alatt darabokra törik.
Szabad kezemet a számra tapasztottam, hogy elfojtsam egyre hangosodó
zokogásomat. Szememet szorosan lehunyva, ültem a hideg, koszos földön. Nem
bírtam tovább. Egyszerűen nem tudom elfogadni a büntetést. De, hogy is
szállhatnék én szemben A Céggel?
Halk kopogást hallottam a hátam
mögül.
-
Hanna. – Suttogta Zsófi az ajtó másik oldaláról.
Nem vagyok képes beszélgetni. Senkire nem bírok most nézni. – Engedj be,
kérlek. – Pár percnyi önmarcangolás után arrébb csúsztam és kinyitottam az
ajtót. – Drágám! – ült le mellém barátnőm, majd átölelt. – Úgy sajnálom.
Hallottam. De! Jó hírt hoztam! – Ebben a pillanatban semmi sem volt elég jó. –
Alkudoztam, kicsit a főnökkel. Rábeszéltem, hogy ejtse a büntetést. –
Felcsillant a szemem. – Vagy is inkább, módosítsa. – Helyesbített.
-
Módosítsa? Úgy érted nem nekem kell megölnöm?
Majd megöli helyettem, valaki más? – Hangom tele volt fájdalommal, mely
keveredett a szarkazmussal.
-
Dehogy. Szó sincs kivégzésről.
-
Akkor?
-
Megengednéd, hogy befejezzem? – bólintottam,
majd teljes figyelmemet ráösszpontosítottam. – Nem kell megölni. Terveztem egy
gépet, amely kitöröl az ember memóriájából egyes emlékeket. Már kipróbáltuk és
működik. Nemsokára Rolandon is használjuk. Kitöröljük a ma estét és kész.
-
Ó, Zsófi! – Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt,
majd átöleltem barátnőmet. – Köszönöm!
-
Ne köszönd. Inkább menjünk a laborba és zárjuk
le a mai estét.
-
Szeretném, ha én kísérhetném el oda Rolandot.
-
Nem tudom, mennyire lehetséges…
-
Nem érdekel! – Szóltam közbe. - Én akarom.
-
31-es szoba. – Adta meg magát Zsófi.
Ez mindent megváltoztat. Így
minden jobb lehet. Újra láttam a fényt az alagút végén.
Roland
Lassan nyitogattam szemeim.
Látásom homályos. A fejem kába. Hol
vagyok? Apránként kezd kitisztulni a kép. Akármerre néztem csak idegen dolgokat
láttam. Szédelegtem, és kivert a víz. Egy nagyon kényelmetlen székben ültem,
ahonnan esélyem sincs felállni. Erősen a fejtámlához voltam kötözve. Mibe
keveredtem?
Utolsó gondolatomnál kinyílt
velem szemben egy ajtó. Erős fény sütött be. Csak egy nő sziluettjét láttam.
Nekem épp elég volt, hogy felismerjem. Minden eszembe jutott látványától, s
hányinger kerülgetett. Gyomrom teljesen felfordult, amikor visszaemlékeztem a
sikátorban történtekre.
-
Engem is meg akarsz ölni? – suttogtam.
-
Nem. – Hangja határozottan csengett.
-
Akkor?
-
Csak szeretném megmagyarázni?
-
Mit? Hogy hidegvérrel megöltél egy embert? Ezen
nincs mit megmagyarázni.
-
De, van, Roland! És jó lenne, ha meg is
hallgatnál!
-
Nem érdekel! – Hangom gyűlölettel volt tele.
-
Más választásod pedig nincs. Innen úgy sem
mehetsz sehova.
-
Nem tarthatsz itt örökké!
-
Nem is állt szándékomban. – Mondta, majd
felkapcsolta a szobában a villanyt, fogott egy széket és leült mellém. –
Szóval. Még nekem is zavaros kissé. – Kezdett bele történetébe Hanna. – Az
édesapám, ugye Koszovóban szolgált. – kérdően vontam fel a szemöldököm. –
Mondtam, hogy zavaros. Megpróbálom érthetően elmondani. Amint már említettem,
édesapám Koszovóban szolgált. Elég nagy volt az állomány. Az egyik nap, mikor
járőröztek, megtámadták őket. Két halott volt. Vagy is inkább azt hitték, hogy
két halott van, de csúnyán elnézték. Az egyik katona még élt, de ezt ők nem
vették észre, annyira lassú volt a pulzusa. Amikor a táborba értek, koporsóba
rakták a két elhunytat. Később a lázadók megtámadták a tábort. Ekkor magához
tért a halottnak hitt katona, aki már nem a bajtársai mellé állt, viszont a
lázadók ügyét sem szolgálta. Ő ilyen, különálló volt, aki bosszút esküdött
abban a percben, amint rájött, hogy mi történt vele. – Kezdett érdekelni a
nagyon abszurd történet. – Látod, mondtam, hogy zavaros. Na de most jön az
érdekes rész. A lázadókat kevés emberveszteséggel megfékezték, azonban Endler
Zsolttal nem számoltak. Zsolt hidegvérrel kezdett gyilkolni. Az egyik katona
viszont leteperte Zsoltot, majd a többiek segítségével elfogták. Hazahozták és
börtönbe került élete végéig. Elvileg. Az állomány életben maradt tagjai ezután,
úgy döntöttek, hogy leszerelnek a katonaságtól, majd alapítanak egy saját
társaságot, mely közös erővel küzd az igazságtalanság ellen. Anno, nemcsak a
„tehetségemnek” köszönhettem, hogy felvettek, hanem apám legjobb barátjának az
ajánlása volt a legfőbb tényező. Aztán később kiderült, hogy Zsolt megszökött.
Külön engem kértek meg, hogy iktassam ki, mert tudták, azt, amit én nem. Azt,
hogy apámon állt elsőnek bosszút. Hidegvérrel meggyilkolta, és megesküdött rá,
hogy velem is végez. Úgy gondolták, ha nem tudok az esetről nem fognak az
érzelmeim befolyásolni és így akaratlanul is bosszút állhatok. Tévedtek. –
Nézett rám jelentőségteljesen. – Nem számoltak azzal, hogy időközben beléd
szeretek. Aztán mikor Zsolt megfenyegetett, hogy téged is megöl…. na igen…
onnantól kezdve már tényleg az érzelmek vezéreltek és nem a józan ész. Zsolt
eldugott kínzókamrájában pedig találtunk egy naplót, amelyben részletesen leírta
minden beteg gondolatát. Kiderült, hogy amíg tervezte a kínzásomat, amit
természetesen részletezett, belém szeretett. Milyen beteges dolog ez?
-
Szerintem nem csak ez a beteges dolog. Amit
csinálsz… szerinted az mi? Szerinted én azzal együtt tudok élni?
-
De… azt hittem megértesz. Nekem ez az életem. A
véremben van a harc. És én a jó ügyet szolgálom.
-
Felfordul tőled a gyomrom. – préseltem ki a
szavakat összeszorított állkapcsom közül. Hanna szomorúan, könnyekkel teli
szemekkel nézett rám, majd felállt és kiment. Pár másodperccel később
visszajött. Késsel a kezében.
-
Sajnálom… - Suttogta, s éreztem, hogy itt a vég.
Hanna
Végre elmondtam neki mindent.
Mindent. Mégsem érdekelte. Remélem az „agymosás” után minden más lesz, bár
kicsit bűntudatom van, hisz most olyat teszünk, ami amúgy az erkölcsi normáknak
teljes mértékben ellentmond. De a szükség, törvényt bont.
Mielőtt elvágtam volna a
köteleket, egy bilincset raktam a csuklójára, ezután a laborba tartottunk.
Roland olyan volt, mint egy űzött vad. Rettegett, és minden ízében remegett.
Nagyon sajnáltam őt, de ez sokkal jobb volt, mint a halál. Barátnőm az ajtóban
átvette tőlem Rolandot, majd a főnököm felküldött a vezérlőbe. Volt páromat
beleültették egy bőrszékbe, leszíjazták, majd a fejére tettek egy fura sisakot.
Elmagyarázták neki, hogy most mi fog vele történni. Később, amikor mindent
elhelyeztek, Zsófi feljött a vezérlőbe, majd bánatos képpel nézett rám. A
mikrofonhoz hajolt s így szólt:
-
Készen állsz Roland? – Roland bólintott, majd
mielőtt még Zsófi megnyomta volna a gombot a férfi hirtelen felkiáltott.
-
Állj!
-
Mi a baj? – kérdezte barátnőm a mikrofonon
keresztül.
-
Nem csak a mai estét szeretném elfelejteni. –
pillanatnyi szünetet tartott, majd így folytatta: - Azt is szeretném
elfelejteni, hogy megismerkedtem Hannával. Mindent, ami vele kapcsolatos.
Mintha soha nem is találkoztunk volna. – Amint meghallottam kívánságát, azt
hittem, hogy megnyílik alattam a föld. Lábaim összecsuklottak, s összeestem
volna, ha Viktor nem karol át. Zsófi zavartan nézett rám, majd főnökünkre, aki
határozottan bólintott.
-
Rendben. – Barátnőm hangja bizonytalan volt. –
Most beadom az altatót, aztán amikor felébredsz, már semmire sem fogsz
emlékezni. – Zsófi lopva rám pillantott. Borzasztóan éreztem magam. Azt hittem
megszakad a szívem. Hogy minden darabokra hullik körülöttem. – Akkor kezdjük. – Megnyomott egy gombot, mely
valami gőzt engedett Roland szája elé, aki pár pillanat múlva már aludt is. –
Hanna, most nem hallja, biztos, hogy úgy legyen, ahogyan ő akarja? –
Elgondolkodtam. Nem kell, hogy így legyen. Viszont ő ezt szeretné. Mindennél
fontosabb volt szerelmem-igen, most már biztos, hogy teljes szívemmel szeretem
őt- kívánsága. Nagyot nyeltem, és erőt vettem magamon, majd megszólaltam.
-
Legyen, ahogyan ő akarja. Viszont egyvalamit én
is szeretnék. – Előhúztam a pólóm alól
egy nyakláncot, melyet Rolandnak vettem
ma délután. Úgy gondoltam, hogy jó békülős ajándék lesz, de most már csak
búcsúzóul adhatom. Tudom, hogy nem fog rám emlékezni, de lesz egy tárgy, ami
rám emlékeztethetné. – Szeretném ezt odaadni neki. – Emeletem a láncot magam
elé. Főnököm bólintott. Sebesen leszaladtam a laborba s Roland felé hajoltam.
Könnyek égették a szeme. Fájt így látni, így elengedni. A nyakába raktam a
láncot, mely ezüst volt és két medál fityegett rajta. az egyik kör alakú „R”
betűvel, a másik téglalap, melynek egyik oldalára a „believe” a hátuljára pedig
a „Me” kifejezés volt gravírozva. Magyarul: Higgy nekem.
Még egyszer, utoljára végignéztem
rajta, majd lágyan megcsókoltam. Az utolsó csók volt. Az utolsó, fájdalmas
csók.
-
Kezdheted. – Szóltam Zsófinak, amikor ismét
mellette álltam. Alig bírtam nézni, amint barátnőm végrehajtja az emlékek
törlését, melyek mind, egyesével jelentek meg a gép monitorán. Az első
találkozásunk, az első csókunk. Minden. Egyesével tűnik el. Mindre csak én
fogok emlékezni.
Borzasztóan érzem magam. Mintha
soha többé nem tudnék mosolyogni. Csak a szomorúság, a magány maradt.
Főnökömhöz fordultam, majd keserűen csak ennyit mondtam:
-
Felmondok! – Ezzel kiléptem a vezérlőből.
Lerohantam a földszintre, s zokogva hagytam el A Cég épületét.
Csak rohantam és rohantam. Nem
tudtam merre, nem is érdekelt. Csak minél messzebbre, míg nem egy elhagyott
részhez értem. Lábamból kiszállt az erő, és én a hideg, sáros földön terültem
el. Nem volt erőm felállni, így hagytam, hadd hulljanak rám az esni kezdő
hópihék, s keveredjenek össze a megállíthatatlanul patakzó könnyeimmel.
-
Istenem, Hanna! – Szólalt meg valaki közvetlen
mellettem. – Gyere, hadd segítsek. – Egy erős kéz nyúlt értem, majd ölbe vett.
A többire már nem emlékszem. Mintha nekem is, egyszerűen csak kitörölték volna
az emlékeimet...
Húú...bárki bármit mondhat, erre MEGÉRTE VÁRNI!! De ugye nem az utolsó rész? :O És újra összejönnek majd???
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett! :) Még van egy utószó, amit már megírtam, csak át kell néznem. Ha mindenki elolvasta az új részt, akkor felpakolom! :)
TörlésTök jó volt, csak kár, hogy ilyen rövid...nem kezdesz neki még egy COD-os történetnek? :)
TörlésAnnyira nem rövid....130 oldal :D Nem tudom... lehet lesz ennek még folytatása....ha lesz ötletem akkor biztos, hogy írni fogok :)
TörlésVivien, így hát akkor mondhatjuk végig olvasva a történetet, engem kirázott a hideg és előttem volt a történet, lejátszódott bennem. Ez bizony egy érzelmi hullám vasút volt számomra, az ismerkedés, a szerelem ereje, az autóbaleset, és ez a vége! És őszintén egy párszor sírtam is...
TörlésEgyszerűen imádtam olvasni! Nagyon ügyes vagy, gratulálok! Nagyon várom az utószót! És az újabb történeteket! :) Amikor csak van időd írj, mert van hozzá tehetséged/érzéked! :)
Köszönöm, és örülök, hogy elértem a kívánt hatást. Remélem a következő írásomnak is hű olvasója leszel :) Ha pedig tényleg tetszik az írásom, akkor megrendelheted az első könyvemet itt: http://hu.united-pc.eu/koenyvek/szepirodalom/a-kivuelallo.html?tx_mdprodukte_pi1%5Bpointer%5D=0&cHash=1af735348cf4eccb8b664a2fd6c3759d :)
TörlésNagyon jó lett.Már várom a folytatást.
VálaszTörlésKöszönöm :)
TörlésSzia!:)
VálaszTörlésImádom a blogodat!
http://helpmevivien.blogspot.hu/2014/08/1dijam.html itt vár az ajándékod!:)
Így tovább!
Köszi :) De én nem szeretnék részt venni a játékban, bocsi:/
Törlés