Előszó
Lehajítom vállamról a nehéz
zsákot, majd leülök a hideg szikla szélére.
Lenézek az alattam lévő sötét, ködös mélységbe, mely teljesen hasonlít a
bennem tátongó űrre. Ahogyan felpillantok, előttem gyönyörű táj terül el. Amerre nézek, mindenfelé zöldellő fákat látok.
Hátam mögött is egy fenséges erdő van, melynek mélyén apró zajjal éledeznek az
erdei állatok. Néha-néha egy varjú károgása hallatszik, néhol pedig apró jószágok
neszezésére figyelek fel. Csak hallgatom a természet, nyugtató hangját. Figyelem
hogyan kúszik egyre feljebb a nap, mely mindent varázslatos narancsszínbe
borít.
Ha normális esetben lennék itt,
még élvezném is a látványt. Megnyugtatna, hogy igenis, van még szépség ebben a
szörnyű világban. De a mai nap más. A mai nap sötét, melybe még ez a csoda se
tud egy csepp színt se festeni. Tenyerembe temetem az arcom és gondolkodom. Folyamatosan,
szünet nélkül cikáznak a gondolatok, zavarodott elmémben. A rengeteg „miért?”. Miért kell nekem ilyennek lennem?
Ilyen nyomorultnak? Miért nem lehetek én is olyan, mint a többi ember? Annyira
igyekszem beilleszkedni, alkalmazkodni a társadalomhoz, de olyan, mintha én nem
is e világról származnék. Talán nem
igyekszem eléggé.
Lágy szellő cirógatja hosszú,
szőke hajam. Annyira fáradtnak érzem magam, bár nem tudom eldönteni, hogy a
testem vagy a lelkem van teljesen kimerülve. Próbálom felemelni az iszonyatosan
lüktető fejem, de borzasztó nehéznek érzem minden porcikám. Végül is nem baj. Legalább nem kell kinyitnom
szemeimet, melyek iszonyúan égnek az el nem sírt könnyektől. Érzem, ahogyan a bánat mázsás súlyként
nehezedik rám, s szinte összeprésel. Hatalmas az űr a lelkemben, melyet semmi
nem tud kitölteni. Testemet csak egy gyenge buroknak érzem, mely lassan
széthullani készül. Egy ölelésre vágyom, mely talán össze tudná forrasztani,
darabokra tört szívemet. Nagy nehézségek árán felemelem fejem, s kinyitom
szemeimet. Forró könnyek csorognak végig arcomon, melyen teljesen meglepődöm,
hiszen már hosszú ideje nem sírtam, Egyszerűen egy könnycseppet sem tudtam
ejteni, pedig annyi fájdalom ért már.
Ahogyan haladtam hegymászás
közben, találtam a földön egy elhagyott rózsafűzért. Most a kezemben tartva tűnődöm
azon, hogy talán ez egy jel. Egy jel, hogy ideje Istenhez fordulnom
segítségért, ha már földi halandó nem segíthet rajtam.
A kereszt épp a heges csuklómat
súrolta. Végig simítottam minden egyes vágáson, amelyet magamon ejtettem.
Minden egyes heg, egy belső sebet jelképez. És miért vágom a csuklóm? Vagy épp
a combom közepét? Mert inkább ott fájjon, mint belül. Inkább kívül vérezzek,
mert azt százszor könnyebb elviselni, mint a lelki fájdalmat.
Úgy érzem, rajtam már senki nem
tud segíteni. Nehézkesen felálltam a hideg földről, majd remegő lábbal és
összeszorult mellkassal a szikla pereméhez lépdeltem. Összefontam ujjaim, majd elrebegtem egy imát.
Végül, mint egy rongybaba úgy csuklottam össze. Örökre elnyelt a sötét mélység.
