Második könyv. Első rész

Előszó:

Sziasztok, meghoztam a második könyv első részét. Új szereplők, új bonyodalmak, De egy valami a régi. Hanna és Roland.

Ezt a könyvet egy nagyon jó barátnőmmel írom, sőt talán mondhatom, hogy ő a legjobb barátnőm. De ez hosszú sztori, csak annyit fűznék hozzá, hogy nagyon sok mindenben segített nekem. Talán soha nem fogom tudni neki meghálálni! 

Földesi Zsófia, köszönöm, hogy vagy nekem! 

1.

 "Lehullt az eső, hangom már a köddel száll az égig,
A napsugár a felhők között fájdalmam híre miatt fénylik.
Nem vágyom a jóra, nem vágyok dicsőítő szóra,
Soha nem kértem semmit az égtől, még nem jött el az az óra."

          

  Zuhogott az eső. A vízcseppek hangos csattanással értek földet, melyre rátetőzött az ég hangos dörgése. Villámok cikáztak keresztül az égen, adva egy kis fényt a sötét, borongós éjszakának.

Sebesen lépkedtem a bokáig érő hideg vízben. Az idő lassan fél tíz fele járt és rohannom kellett, nehogy elkéssek a megbeszélt találkozómról. Nem randevú vagy hasonlók, hanem egy időpont a dili dokinál. Persze nem azért, mert beteg vagyok, hanem gyakornoki pozíciót töltök be egy igazán tapasztalt és tehetséges doktor mellett. Olyan elismert orvos kezei alatt dolgozom, amellyé jómagam is szeretnék válni. Görcsösen markoltam az esernyőm fogantyúját, szinte bele fehéredtek az ujjaim. Majdnem olyan hevesen vert a szívem, mint amilyen fürgén kopogtak a cseppek a betonon. Remegő kezekkel zörgettem be a csinos kis kertes házba, mely Budapest külterületén található.

-        Á, Hanna! – nyitott ajtót a fiatal doktor mosolyogva. – Gyere be, mielőtt teljesen elázol. – Mondjuk azzal már elkésett. A nadrágom a térdemig volt lucskos és a hajam is nedvesen tapadt az arcomra.

Jólesően csapott meg a meleg levegő, amint beléptem a fűtött lakásba. A doki lesegítette rólam a csurom vizes, fekete szövetkabátomat, majd a tükrös fogasra akasztotta. Megváltam a száraznak aligha nevethető csizmámtól, majd a tükör előtt levettem szürke sapkámat és színben passzoló sálamat. A tükörben próbáltam rendbe tenni állig érő, barna fürtjeimet és elmosódott sminkemet, de kevés sikerrel jártam. A hajam végéről potyogtak a vízcseppek, az arcom kipirult a rohanástól és a hidegtől, a szemfestékem pedig az orromig kenődött.

-        Ne haragudj, rendbe szedhetném magam a fürdőben?

-        Persze. Érezd magad otthon. – Borostás arcán kedves mosoly húzódott, majd bement a nappaliba és eltűnt a szemem elől. Már ismertem a járást, nem ez az első alkalom, hogy itt járok.  A doki itt tartja a magánrendeléseit, amikben asszisztálok. Ma este viszont máshogy lesz, a szerepek megváltoznak. A páciens én leszek.

Egy puha, vastag törölközővel megszárítottam a hajam, melyet a mosdókagyló mellett találtam, és rendbe tettem a sminkemet egy vattakoronggal, ami mindig van a táskámban, pont az ilyen esetekre. A sáros nadrágomat is átvettem, mert biztos nem fogok vizes nadrágban a kanapén feküdni. Még jó, hogy gondoltam váltó ruhára is.

Jobb közérzettel tértem vissza a tágas nappaliba. Viszont az a furcsa szorongás a gyomromban még mindig nem volt képes alább hagyni. Leültem a kanapéra és vártam, hogy megszólaljon.

-        Feküdj le, kérlek. – Megtettem, amit kért. – Hanna, kérlek, ne szorongj. Láttál már ilyet, tudod, hogy semmi rossz nem fog történni.

-        Tudom. De mire jó ez az egész?

-        Nos, Hanna. Amíg nem vagy tisztában a betegek helyzetével, nem tudsz azonosulni velük, így nem leszel képes teljesen megérteni őket.

-        Magyarul ez fontos.

-        Igen! Szóval drága, kezdjük el. Mesélj a gyerekkorodról! – Áú, rögtön egy fájó pont. Próbáltam nem grimaszolni, amely nem teljesen jött össze.

-        Teljesen átlagos volt a gyerekkorom. Kislányként babáztam és anya ruháival játszottam. – próbáltam általánosítani, de valahogy úgy éreztem ezzel nem húzom ki magam.

-        Hanna, ne felejtsd el, hogy tudok olvasni a sorok között és figyelem a mimikákat. Szóval teljesen őszintén beszélj velem, mintha csak a legjobb barátnőddel beszélgetnél. – Persze, csakhogy a barátnőm tudhat mindenről, ön pedig nem.

-        Tudom, tudom. De soha nem voltam az a megnyílós fajta.

-        Akkor, hogy akarsz így pszichológus lenni?

-        Tudja, doktor úr, a titkaik nálam biztonságban vannak. – Mondtam mosolyogva, s közben

rákacsintottam.

-        Elhiszem. Ilyen szűkszavú emberrel régen találkoztam. Viszont nagyon kíváncsi ember vagyok és számomra te kihívást jelentesz. Ugye tudod, hogy addig nem engedlek el, amíg meg nem fejtettelek?– Arcán rosszat sejtető mosoly terült szét. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most flört vagy éppen fenyegetés. Végül is mindegy. Egyik verzió sem tetszett.

-        Doktor úr, egy éve vagyok itt magánál, eddig hogy, hogy nem ismert ki?

-        Annyit változtál és annyi arcodat mutattad már, hogy teljesen tanácstalan vagyok.

-        Miért olyan fontos ez magának? Miért kell tudnia a magánéletemről? – Felültem a kanapén és indulni készültem.  – Biztos nem az orvosi pályafutásomról szól ez az egész.

-        Van egy ajánlatom. – hangja higgadtan csengett. – Felteszek egy kérdést, amire őszintén válaszolsz, aztán te is kérdezhetsz tőlem, amelyre az igazat fogom mondani, legyen akármilyen személyes is.

-        Tudja doktor úr az a különbség közöttünk, hogy engem nem érdekel a magánélete.

-        Biztos? – Felhúzott szemöldökkel és kihívó mosollyal figyelt. Jó! Ha teljesen őszinte akarok lenni egyáltalán nem volt biztos. Mindig is érdekelt az amúgy titokzatos és általában hűvösen viselkedő orvos. Jég kék szemeibe néztem, meghánytam-vetettem a dolgot és úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba. A fenébe is, ha érzékeny pontra ér, majd ügyesen kitérek a válasz elől. Vagyok olyan rafinált, mint ő.

-        Rendben. Viszont van egy feltételem!

-        Hallgatom.

-        Ne legyen ez a beteg-doki hangulat. Ha azt akarja, hogy úgy kezeljem önt perpillanat, mint a bizalmasomat akkor el kell felejtenie ezt a beállítást és kérem, tegeződjünk!

-        Jó, rendben. Főzök egy teát és átülünk a fotelekbe.

-        Nagyszerű. – A doki eltűnt a konyhában, majd tíz perc múlva egy tálcával tért vissza, melyen két bögre volt, egy gőzölgő teával teli kanna és egy tálkában keksz. Megmosolyogtatott a háziassága.

-        Akkor kezdjük elölről. Kérlek szépen, mesélj a gyermekkorodról. – Nagyot sóhajtva belekezdtem a történetembe.

-        Nos, tényleg normális gyerekkorom volt. Édesanyám nagymenő ügyvéd, édesapám katona volt. Anya nem foglalkozott velem, de apa folyton a tenyerén hordozott. Nagyon sokszor jártam vele vadászni. Az volt a kedvenc hobbija.

-        Hogy-hogy csak volt?

-        Állj! Most én kérdezek. – Hideg kezeimet átmelegítette a forró bögre, míg gondolkodtam a kérdésen.

-        De hiszen még a gyerekkoránál tartunk.

-        Nem, már nem. Ennyi volt az a korszak. Szóval én jövök. Ugyanúgy kíváncsi vagyok arra, hogy milyen gyerek voltál. Mesélnél róla?

-        Nos, eléggé csúnya és kövér kisfiú voltam. – kezdte el az abszolút hihetetlen történetét. Nehéz elképzelni Dr. Hamza Dávidot, a kreol bőrű, sötét barna hajú, jég kék szemű, szikár és jóképű férfit, ronda-kövér kisgyerekként, de nem szóltam semmit, hagytam, hadd fejezze be a

monológját. – Borzasztó korszak volt. Folyton csúfoltak és megvertek az iskolában, otthon pedig nem értek rá foglalkozni velem. Ilyen az, ha orvosi családban élsz. Inkább a tanulásba temetkeztem és minden vágyam volt, hogy egyszer tanár lehessek. – kikerekedett szemekkel figyeltem.

-        Tanár?

-        A-a! Én kérdezek. – Mosolyogva kapott be egy kekszet, majd míg rágott olyan képet vágott, mint aki gondolkodik.  Kegyetlen lassúsággal törte a fejét, pedig már réges-rég tudta, mit szeretne kérdezni. – Mi lett az édesapáddal?

-        Meghalt.

-        Hogyan?

-        Én jövök.

-        Ez nem ér! Ez nagyon rövid válasz volt.

-        De akkor is válaszoltam. Viszont azt szeretném megtudni, hogy miért pont tanár akartál lenni? - Fejcsóválva, de válaszolt.

-        Azért, mert szerettem volna segíteni a gyerekeken. Mármint, az iskolán belüli erőszak terén. Mindig figyeltem és megvédtem volna a gyengébbeket.

-        Most is segítesz a gyengéken. – Bólintott, igazat adva meglátásomnak.

-        Hogyan halt meg?

-        Megölték egy háborúban. – Mindig elkomorodom a témától. Eddig csak két embernek mertem megnyílni, de akkor sem könnyen és most is kezdem feszélyezetten érezni magam.

-        Részvétem. – Bólintottam, majd feltettem a következő kérdést.

-        A szüleid élnek még? – Pár másodperc hezitálás után megszólalt.

-        Két éve haltak meg, autóbalesetben.

-        Oh. Sajnálom. – Megrázta a fejét, majd szólásra nyitotta a száját.

-        Voltál már szerelmes? – Micsoda váratlan fordulat, és ismét érzékeny pontra tapintott.

-        Voltam. Kétszer is.

-        Tényleg harapófogóval kell belőled mindent kihúzni.

-        Miért doki, te voltál már szerelmes?

-        Kedves Hanna! Jól figyelj! Most megmutatom, hogyan kell normálisan válaszolni egy kérdésre. – Gúnyos mosolyra húzta vastag ajkait, melyek mögül látni lehetett tökéletes fogsorát. – Egyszer voltam szerelmes. De úgy igazán. Mindig csak a nő járt az eszembe. A haja, a szemei és az észbontó parfümje. Teljesen megfogott a temperamentuma, az észjárása. Nagyon okos és erős nő volt. De nem voltam számára elég jó, így amikor meg akartam kérni a kezét kikosarazott és szakítottunk.

-        Oh, ez borzasztó. – Elment annak a nőnek az esze? Kérdésemet nem mertem hangosan feltenni, inkább vártam, hogy ő faggasson tovább.

-        Mesélnél a kapcsolataidról?

-        Ha lehet inkább nem.

-        Hanna. Van egy olyan érzésem, hogy nagy traumán mentél keresztül és sok fájdalmat éltél át. Szerintem segítségre szorulsz. Kérlek. Hadd segítsek.

-        Nem kértem segítséget. – Préseltem ki magamból az elutasító választ.

-        Ez igaz. De látom, hogy valami nincs rendben veled. Hadd segítsek, kérlek.

-        Nem kell.. Segítség. – A szavak nehezen hagyták el a számat. Tudom, hogy nem vagyok jól, de azt is tudom, hogy soha nem is szeretnék az lenni. Próbálom a szerepem játszani. Hogy boldog vagyok, hogy senki nem bánthat, de ő valahogy mégis átlát rajtam.

-        Hanna. Tudok a balesetedről és a babáról. - Benn akadt a lélegzetem, s szóhoz sem tudtam jutni. – Belenéztem a kartonodba. Két éve nagy trauma ért és nem kértél segítséget. Amióta mellettem vagy rezisztens csak szerepet játszol. Látom Hanna. Kérlek, engedd, hogy segítsek.

-        Magának fogalma sincs semmiről! – sziszegtem. – Az, hogy látja a kórtörténetemet a kartonokból, nem ugyan az, mintha átélné azt a hatalmas fájdalmat, keserűséget, amelyet éreztem és érzek is minden egyes nap. Az ilyenek nincsenek beleírva kedves doktor úr. – Minden szavamat átitatta a maró gúny és megvetés. – El sem tudja képzelni, hogy miként éli meg ezt egy nő. Hát még egy olyan, mint amilyen én is vagyok. Nekem ne okoskodj, és ne viselkedj úgy velem, mint egy ártatlan gyerekkel, akit minden áron meg kell védened. Mert nem vagyok olyan ártatlan, mint amilyennek gondolsz. Nem tudsz semmit rólam. Érted? Semmit! – az utolsó szavaknál mélyen a ledöbbent doktor szemébe néztem. Vállam enyhén remegni kezdett. Egyedül ez utalt arra, hogy mekkora harc dúl a lelkemben.

-        Én… én sajnálom! - nyögte ki erőtlenül.

-        Azt hiszem, most megyek. – Ezek után se a doki, se én nem szólaltunk meg. Nyomasztó csend telepedett ránk, csak az eső vad kopogtatása hallatszott az ablakon keresztül.  A vihar ereje, az ég hangos dörgése pontosan jellemezte jelenlegi lelkiállapotomat. Összeszedtem a cuccom, fel sem öltöztem rendesen, de már indulni készültem. – A taxival ne fáradj, hazasétálok. – Már épp nyitni akartam a bejárati ajtót, amikor főnököm az utamat állta.

-        Nem mehetsz ilyen időben sehová!

-        Nem érdekel!

-        Ha elmész, akkor kereshetsz magadnak új gyakornoki helyet. – Egy pillanatra megtorpantam. Még van egy évem, aztán már saját rendelőm lehet. Ha elmegyek mindennek vége. De ezt akkor sem hagyhatom. Majd megoldom valahogy.

-        Hidegen hagy az állása. Viszlát! – Újra nyitni akartam az ajtót, de ő még egyszer becsapta. – Mit akarsz?

-        Azt, hogy maradj. – Közölte nyugodtan. – Legalább addig, amíg egy taxit hívok. – Összehúzott szemmel mértem végig. Elengedte az ajtót és kiemelte a zsebéből a telefonját.

-        Rendben. – Hangomból áradt a feszültség.

-        Halló! Dr. Hamza Dávid vagyok. Egy taxit szeretnék. – Mondta, miután tárcsázta a számot. Pillanatok alatt megadta a címét, majd letette a mobilt. Visszakísért a nappaliba, elővett egy könyvet, leült a fotelba és olvasni kezdett. Visszatért a hűvös dokim az, akit eddig is ismertem. Viszont most teljesen feszélyezve éreztem magam. Rajtam volt a kabát, sapka, sál és csak álltam a nappali közepén, mint egy szerencsétlen. Miért csinálom ezt? Miért taszítok el mindenkit magamtól? Jó, persze tudom, hogy miért. Megedzett az élet, de rájöttem arra is, hogy hiába szigetelem el magam, így is boldogtalan vagyok. Ezt nem érdemlem meg. Annyi fájdalom és kín jutott nekem és annyira kevés boldogság. Nem tudok az emberekben megbízni, talán csak egy embert mondhatok igazán a bizalmasomnak. Neki mondok el mindent, ő tudja a legféltettebb titkaimat is, hiszen ő velem együtt élte át az egészet. Magunk mögött hagytuk a múltunkat, próbálunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de ezt nem lehet. Nem tudjuk, csak úgy kitörölni azt, ami megtörtént velünk, ezzel együtt kell élnünk és tanulnunk kell belőle.

Megtanultam, hogy a titkolózás sokkal rosszabb bármi másnál, viszont ha megosszuk a legbelsőbb titkainkat, ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy visszaélnek a bizalmunkkal. Igen, a szívem legmélyén félek. De nem ülhet folyton az ember lelkén a jeges rettegés, mert időközben az ember teljesen elfelejti, hogy milyen is valójában az élet. Mert nem arról szól, hogy burokban éljünk. Egy olyan burokban, mely kizárja az összes emberi kapcsolatot és nem marad más, csak a magány. Itt az ideje egy újabb változásnak. Nem félhetek egész életemben.
Mély levegőt vettem, majd minden bevezetés és kertelés nélkül megszólaltam.

-        Sok volt a titok és a hazugság a legutóbbi kapcsolatomban. Szerettük egymást, ó, Istenem, de még mennyire. – Felnézett a könyvből és az arcáról a meglepettség sugárzott. – Viszont nem voltam képes őszinte kapcsolatot létrehozni. Sok mindent elhallgattam, persze ő mindenre rájött idővel és szakított velem. Próbáltam mindent elmondani neki, de már késő volt. Túl késő.

-        Most is ugyanezt csinálod, de most más a helyzet.

-        Tényleg szükségem van segítségre. Csak tudod... túl büszke vagyok, és félek.

-        Mitől?

-        Hogy visszaélnek a bizalmammal. Hogy újra hátba szúrnak és az a seb sokkal mélyebb lesz az előzőeknél.

-        Hanna, bennem megbízhatsz.

-        Ó Istenem, hányszor hallottam ezt már?

-        De engem köt az orvosi titoktartás. – Mosolygott, majd intett, hogy foglaljak helyet, de ekkor autódudálás hangja hallatszott. – Elintézem. – Kirohant a nappaliból, majd egyenesen az esőben a taxihoz sietett. Miközben vártam, próbáltam összeszedni a bátorságomat. – Szóval, - Lépett be a doktor teljesen bőrigázva. – úgy érzem ehhez a beszélgetéshez valami erősebb kell, mint a tea. Remélem, szereted a bort.

-        Tökéletes. – Újra leöltöztem, s kényelembe helyeztem magam a fotelben. Úgy érzem, ez elég húzós beszélgetés lesz.

-        Parancsolj. – A kezembe nyomott egy borospoharat, majd megtöltötte édes, vörösborral.

-        Köszönöm. – Kortyoltam egyet a finom italból, s közben próbáltam ellazulni. Mielőtt belekortyolt volna a saját italába megvált vizes pulóverétől, mely alatt csak egy vékony póló volt. A lenge anyag látni engedte a férfi kidolgozott felsőtestét, melytől elakadt a lélegzetem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fitt doktor mellett dolgozom. Vizes haját hátra simította, majd rám nézett.

-        Berepül a légy! – húzta széles mosolyra az ajkát. Sebesen becsuktam a szám, majd nyeltem egy nagyot és elkaptam a tekintetem. Éreztem, amint az összes vér kifut az arcomból. Öblös nevetést hallatott, és kivonult a nappaliból. Nagy levegőt vettem és próbáltam lenyugtatni hevesen dobogó szívemet. Pár perc múlva a vizes farmernadrágot melegítőalsóra cserélte, mely lazán lógott csípőcsontján. – Nos. Mi volt az, amit a párod elől elhallgattál?

-        Volt párom. – Javítottam ki. – Azt, hogy egyetem közben egy testőri cégnél dolgoztam. – Muszáj neki is hazudnom, hisz A Cég az hétpecsétes titok és, ha elmondanám, akkor mind a kettőnket megölnének.

-        Testőri cégnél? Te? Valahogy nem tudlak elképzelni fegyverrel a kezedben.

-        Nem minden az, aminek látszik.

-        Ez igaz. Mi volt a feladatod?

-        Ezt nem árulhatom el. Titkos. Tudod, amolyan „Ha elmondom meg kell, hogy öljelek” típusú dolog. – Mosolyogtam rá titokzatosan, melyre mély nevetése volt a válasz.

-        Rendben. Elfogadom ezt a választ. Folytasd, kérlek.

-        Az egyik fedett akcióm során követett és lebuktam. Ennyi. Ilyen egyszerű.

-        Mi történt ezután?

-        Hallani sem akart felőlem, nem is keres és szó szerint úgy tesz, mintha nem is ismerne. – Kissé elferdítettem a valóságot, mivel A Cég kitörölte volt barátom emlékeit, mintha nem is léteznék.

-        Ez borzasztó. Hogy hívják?

-        Nyári Roland. – A név hallatán döbbenet ült ki arcára. – Igen, igen. Egy népszerű zenekar tagja.

-        És a páciensem. 

 ......--------........------........-------...........------------.........--------............-----------............------

U.i.: Véleményezni ér, hisz ez ad nekünk kellő önbizalmat, és erőt a folytatásra. :)