Egy olvasatlan üzenet árválkodott a mobilban. Mosolyogva nyugtázom, hogy Patrick érdeklődik hogylétem felől, s egy fura kérdést tett még fel. „Mondd, hiszel a szerelemben?” Felhúzott szemöldökkel figyelem az utolsó sort, s szívem hevesebben ver tőle. Azon nyomban válaszolok.
„Nem!”
„És miért nem?” Elgondolkodok a válaszon. Meggondolom minden szavamat, hisz olyan témát feszegetünk, mely számomra még ha nem kellemetlen, de elég intim. Nem akarom túl közel engedni, hisz nem szeretnék újabb csalódást.
„Nem létezik! Ilyen érzelem nincs. Érezhetsz örömet, vágyakozás, szeretet, kötődés. Hívhatjuk ezek összegzését szerelemnek, de ezek a dolgok elmúlnak.”
„Igen, el. De nem ezt kérdeztem.” Számat rágva gondolkodom, hogy mit is írhatnék vissza, makacs üzenetére.
„Értem a kérdésed, de a válaszom még mindig nem. Soha nem tapasztaltam meg, ezért elképzelés sincs róla, milyen lehet az.”
„Mit éreztél?” Úgy látszik, addig játszom a tűzzel, amíg meg nem égetem magam.
„Fogalmazzunk úgy, hogy tudom, milyen érzés minden nap sóvárogni olyanért, akit nem kaphatsz meg. Tudom milyen az, mikor meglátsz egy bizonyos személyt és széles vigyor ül ki az arcodra. Ismerem az érzést, amikor a nevét látom a kijelzőn. Tudom milyen az, amikor pár méterre, centikre van tőlem, s még sincs velem. Tudom milyen várni rá. Kinyújtani a kezem érte s soha nem érni el. Kapaszkodni valakibe, aki elenged végül. Tudom milyen szeretni, de nem tudom milyen szeretve lenni.”
Lassan elnehezedik szemhéjam, s álmosság lesz rajtam úrrá. Zsibbadó testem szinte könyörög a megváltó alvásért. Az rezgő mobilomat némára állítom, s úgy döntök, hogy majd csak holnap nézem meg a válasz üzenetet. Lecsukom a szemem, s hagyom, hogy az álom magával sodorjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése