Kettő

2.
Roland

"Talán a közöttünk lévő rácsokon az idő majd reszel,
S ha majd a zárkán átlátsz és észreveszel,
A legboldogabb emberré és szabaddá teszel."

         

A hold fénye félig megvilágítja a szobát, a hatalmas erkélyajtó ablakain keresztül. Fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Egyszerűen nem hagy nyugodni ez a lány. Annyira fura, annyira más. Nem tudok kiigazodni rajta, hisz egyszer egy tündéri teremtmény, aztán egyik pillanatról a másikra átváltozik egy hisztis házisárkánnyá. Vagy csak nekem tűnik furcsának? Abban a pillanatban, mikor belenéztem abba a hatalmas kék szemekbe, tudtam, hogy ő nem olyan, mint a többi lány. Van benne valami plusz. De az a mosoly, amelyet az utcán ejtett meg a dührohama után egyszerűen… ijesztő volt. Van az a mondás, hogy „Ha a mosolyával ölni lehetne”. Nos, az ő vigyorával nem ölni, pusztítani lehetett volna. Na és az, az eset a bárban. Szintén nagyon különös volt. Jó, lehet, hogy túlreagálom, de az emberek általában nem így szoktak viselkedni. Viszont mind ezek mellett mégis van benne valami, amiért meg szeretném ismerni. Reggel megpróbálok vele beszélgetni.

            Lassan nyíltak szemeim. Kezdtem fokozatosan magamhoz térni nyugodt, mély álmomból. Kiszálltam, a meleg takaró alól, melyet végül mélységesen megbántam, mivel kíméletlenül megcsapott a hideg reggeli levegő. Vállamra tettem a takarót, majd kinéztem az erkélyajtón. Szürke az ég és zuhogott az eső. Semmi jót nem ígért ez a nap. A falon lévő egyszerű, fehér, kör alakú óra nyolcat mutatott. Körbenéztem a szobában. Teljesen ledöbbentem. Ahhoz képest, hogy kollégiumi szoba, nagyon otthonos. A szekrények színe mahagóni, ahogy az íróasztalé. A barackvirág színű falat két darab festmény díszíti és pár darab poszter, rock bandákról. A polcok színültig voltak könyvekkel, képekkel.

Az ágy, melyben még mindig aludt Hanna, egy nagy antik franciaágy volt. Az ablakban két cserép, sárga színű orchidea illatozott. A kanapé, melyen aludtam, pedig sötét barna és eléggé kényelmes. Nagyon hangulatos kis hely. Viszont én nem ilyennek képzelek el egy átlagos kollégiumi szobát. Bár ahogyan észrevettem ez a lány egyáltalán nem átlagos. A polcon a könyvek mellett egy rakat oklevél sorakozott, melyeken Hanna neve és az első hely szerepelt. Mind pszichológiával volt kapcsolatos. Elég komoly téma. Ez a lány egy zseni lehet. Levettem az egyik képet, melyen Hanna a fűben ül, és olyan bájosan mosolyog.

-        Keresel valamit? – Hanna hangjára megriadtam és elejtettem a képet, mely nagy csattanással esett a földre. Lehajoltam érte, s sajnálkozva vettem fel az összetört képkeretet.

-        Sajnálom- mondtam őszintén, s már előre féltem a reakciójától. A lányra néztem, aki előttem állt, kócos hajjal, Micimackós pizsamában, és meglepődve vettem észre hogy mosolyog. Épp olyan édesen, mint az előző képen. Viszont a sminkje teljesen el volt kenődve, és így nagyon viccesen festett.

-        Hagyd! – vette el kezemből az összetört tárgyat. – Úgy sem szerettem ezt a képkeretet. De légy szíves, ne kutass, ki tudja mit találsz a végén- kacsintott rám.

-        Majd veszek egy másikat. – ajánlottam.

-        Ugyan, nem egy képkeretbe fogok belehalni. Jó reggelt, amúgy. Nem vagy éhes?

-        Ami azt illeti, de. Hol szoktatok reggelizni?

-        Van egy büfé, nem messze a kolesztól, nagyon jó a gofrijuk. Én már csak tudom, ott dolgozom. – kimeredt szemekkel néztem rá.

-        Te nem vagy véletlenül robot? – nevetett kérdésem hallatán. – Pszichológiára jársz és amint látom ügyes is vagy a témában, fősuli mellett dolgozol és bónuszként zenekarokat kísérgetsz éjszaka. Azt ne mond, hogy ezek mellett van még szabadidőd.

-        Lebuktam – Annyira aranyos volt, ahogyan mosolygott, és ott állt az ágy mellett a hosszú, barna és igen bozontos hajával.  Szinte el is feledtette velem a tegnap esti afférokat.

-        Meghívhatlak reggelire?

-        Ez igazán kedves, de nem szeretné…- közbeszóltam, mielőtt nemet mondott volna.

-        De én meg szeretném. Szeretnélek kárpótolni a tegnapiért- egy másodpercre elgondolkodott, majd így szólt:

-        Figyelj, tegnap hülye voltam. Nekem kellene kárpótolnom téged.

-        Majd arra is kitalálunk valamit, de most éhen halok. – mosolyogtam vissza. Átöltözhetek valahol? Elég kényelmetlen az öltöny nadrág.

-        Itt átöltözhetsz, én úgy is megyek a mosdóba és öltözök ott. – a szekrényéhez lépett, és kivett belőle néhány ruhadarabot, és még pár dolgot– Úr Isten! – kiáltott fel. – Hogy nézek ki. Csoda, hogy nem kaptál szívinfarktust tőlem – mondta a tükörbe bámulva. – pár perc és jövök- ezzel kisietett az ajtón. Én a táskámból elővettem farmeromat, mely egyszerű kékszínű és a kedvenc pólómat, amely fehér volt és úgy nézett ki, mintha egy kéz fogná a felsőtestemet. Az ablakhoz léptem és bámultam a kollégium udvarát. Az egészet beborította a temérdeknyi, lehullott, sárga falevél.

-        Már kész is vagyok! – rontott be az ajtón Hanna. Az a pár perc tényleg csak pár perc volt. A lány arcán már nyoma sem volt a tegnapi sminknek, frissnek és üdének hatott, a rendbe hozott hajával, kötött pulcsijában és farmerjében. – Mehetünk? – Magára vett egy fekete bőrdzsekit és egy fekete

bakancsot húzott hozzá. Menő. Miután én is felöltöztem, a büfébe tartottunk. A folyosón egy lélek sem volt, amit kissé furcsálltam, bár vasárnap délelőtt van, biztos a tegnapestét pihenik ki.

A Café bar nevezetű büfé nagyon hangulatos kis hely volt. A falak kellemes bézsszínűre voltak festve, az asztalok fehérek voltak és a hozzá tartozó bőr fotelek pedig feketék. Leültünk az egyik asztalhoz és vártuk a pincérnőt.

-        Sziasztok! Mit hozhatok?

-        Szia, én egy Latte Machiatot kérek és egy csokis gofrit.

-        Neked mit hozhatok? – kérdezte a pincérnő, aki hasonló korú lehet, mint Hanna. Az arcán hatalmas mosoly volt, és látszott rajta, hogy ismerik egymást.

-        Egy kávét kérnék két édesítővel és tejszínhabbal, és egy ugyan olyan gofrit, mint a vendégem- emeltem ki az utolsó szót.

-        Már is hozom.

-        Erre nincs semmi szükség. – vonakodott a lány.

-        Állj! Ragaszkodom hozzá, már csak a képkeret miatt is. – mondtam, mire ő lemondóan süllyedt a bőr fotelbe.

-        De én viselkedtem tegnap bunkón és amúgy is az csak egy vacak képkeret. – szállt újra vitába.

-        Hanna! Állj le! – szóltam rá. Hogy lehet ennyire makacs? Kimeredt szemekkel nézett rám, majd végül összehúzta szemöldökét és az ablak irányába fordult. Remek. Megsértődött. Ezek a nők…

-        Jól van. De ez volt az utolsó. – szólalt meg hosszú másodpercek után. – És én mivel engesztelhetnélek ki a tegnap esti afférom után?

-        Majd kitaláljuk. – mosolyogtam rá, mert én már nagyon is tudtam rá a választ.

-        A Latte, a kávé és a két gofri. – tette le elénk a rendelésünket a pincérnő.

-        Köszönjük Zsófi! – szólalt meg Hanna

-        Ráérsz ma? – kérdezte a Zsófi nevezetű pincérnő.

-        Igen, délután.

-        Akkor átmegyek, szerintem van mit megbeszélnünk. - mosolygott még szélesebben, majd mikor Hanna „gyilkos” pillantást lövellt felé, sarkon fordult és pulthoz sietett. Tipikus nők…

-        Melyik iskolában tanulsz? – tettem fel az első kérdést.

-        ELTE, PPK.

-        Ahogy láttam a szobádban pszichológiát tanulsz. Ez hányadik éved már?

-        Ez az utolsó. De ha ezt befejezem, mindenképen szeretnék mesterképzésre jelentkezni.

-        Nem lepődtem meg. - csúszott ki hangosan a számon.

-        Ne aggódj! Más is így van ezzel. Komolynak látszom, igaz? – nézet rám nagy kék szemeivel, és bágyadt mosolyával, majd megrázta a fejét és hozzá tette: - Ez van! Nem viszem semmire, ha mindent félvállról veszek. Van, aki így is elfogad, akinek meg nem tetszik, az tehet egy szívességet! – tért vissza a régi, szúrós modora.

-        Nem mondtam, hogy ezzel bármi baj lenne. – bár szerintem nem kellene mindent olyan komolyan vennie.

-        Nem mondtad, de gondoltad. – Vigyorra húzódott keskeny szája. Nagyon érti a dolgát.

-        Lebuktam. – mosolyogtam vissza.

-        És te mióta zenélsz?

-        Már egy ideje…

-        Bővebben?

-        Én nem zenélek, csupán elmondok egy szöveget egy alapra.

-       Szerintem a kettő összefügg.  És szereted? Jaj, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled. –Nevetett, mely olyan kislányosan hangzott.

-        Persze, hogy szeretem. Ha nem szeretném, nem csinálnám. Élvezem, mikor a színpadon játszunk, ahogy a rajongók a nevünket kiabálják. Szeretem minden másodpercét. Így megfelel?

-        Mindjárt j…- a zenélő mobilom félbeszakította mondani valóját. Megnéztem a telefonom s a kijelzőn Peti neve villogott.

-        Elnézést – mondtam, majd felvettem.

-        Merre vagy? – szólalt meg csapattársam. - Lassan indulni kellene. Remélem, nem alszol még mindig.

-        A Café Bárban ülök. Ti hol vagytok? Oda megyünk.

-        A kolesz előtt vagyunk, már csak rád várunk.

-        Pár perc, és ott leszünk. – mondtam, majd bontottam a vonalat. – Mennünk kell. Indulunk haza.

-        Rendben. Ahogy látom, a táskádért már nem kell visszamennünk- bökött a földön lévő hátizsákra. – Akkor szólok Zsófinak. – Felállt és a pulthoz ment. Váltottak pár szót, majd visszajött hozzám, sunyi vigyorral az arcán. - A számla rendezve, mehetünk.

-        De… mi… na, ne! – a döbbenettől alig tudtam megszólalni.

-        Üdv, a 21. században– kacsintott rám, majd kilépett az ajtón s várta, hogy utána menjek. Ez a lány… néha az idegeimre megy. Szinte meg sem várta, hogy bezárjam az ajtót, ő már hátat fordított nekem és sebes léptekkel elindult. A karja után nyúltam és visszarántottam, melynek következtében felsikoltott és az ölembe esett.

-        Hé! – kiáltott fel- Normális vagy? – dühöngött – Engedj el!

-        Elengedlek, ha eljössz velem vacsorázni és én fizethetek. – a lány arca pipacs vörös lett.

-        Nem érek rá.

-        Még nem is mondtam, hogy mikor! - vigyorogtam.

-        És miből gondolod, hogy én veled akarok vacsorázni? – kérdezte dühtől elfúló hangon.

-        Mert jó képű vagyok, kedves…

-        És szerény? – vágott közbe gúnyolódva

-        Igen. – helyeseltem – De most komolyan. Szeretnélek jobban megismerni.

-        Ez mind szép és jó, de én nem szeretnék kapcsolatot. Se időm, se energiám. - Mintha jéghideg vízzel öntöttek volna le, úgy ért a visszautasítás – Ne haragudj!

-        Hagyjuk. – engedtem el a lányt, majd egy röpke másodpercre újra a szemébe néztem, de bár ne tettem volna…

Az autóban ülve merengtem a reggelen. Ez a lány teljesen más, mint a többi vele egykorú. Nem úgy gondolkodik, viselkedik, mint egy rendes húszon éves. Sokkal érettebbnek látszik a koránál. Végül is mindegy, kikosarazott és valószínű úgy sem látom többet az életben. 

Egy

1.

Hanna

Éjjel két óra. Az utcát csak a ház elé kitett töklámpások halvány fénye és mindössze két közlámpa világította meg.  Az éjszaka hűvös, az égen egy darab csillag sincs. Éreztem, ahogy egy-két esőcsepp hullott a fejemre. Gondolkodtam a baseballsapkán, de az valahogy nem illett a Halloweeni jelmezemhez. Nos, mintha számítana. Magyarországon nem szokás ez az ünnep, de tény, hogy egyre felkapottabb. Persze nem a házalós, csoki kéregetős része. Inkább a lakásdíszítésben és a bulik témájában nyer egyre nagyobb teret. Én is épp ilyen partiba igyekeztem, de előtte volt még egy kis dolgom.

Követtem célpontomat. Szó szerint, vadásztam. Éreztem ereimben az adrenalint, az izgalom jólesően járta át minden porcikám. A köpenyemet, s

hosszú barna hajamat hátrafújta a hideg, őszi szél, s én kissé kezdtem fázni. Már csak egy sarok és becserkészem áldozatomat. Szabó Géza. Öt kislányt erőszakolt, ölt meg és darabolt fel. Az igazságszolgáltatás hazánkban néha kissé hibás. Nem tudtak rábizonyítani semmit. Egyszerűen semmi kézzelfogható bizonyítékot nem találtak a nyomozók. Hm, érdekes. Én két perc alatt megtaláltam. A Cég ezért is alkalmaz. Nos, igen. A Cég. Ez egy olyan szervezet, ahol pont az ilyen megoldatlan eseteket figyelik és intézik el. Közel 2 éve dogozok nekik, és imádom. Minden percét élvezem, hogy megszabadíthatom az országot az olyan férgektől, mint ez a Szabó Géza. Már csak pár méter és kiérünk a lakott területről, s akkor vége. Áldozatom, mintha megszaporázta volna lépteit. Előhúztam késem és gyorsítottam tempómon. Szabó úr mellé érve megragadtam karját, magam felé rántottam, s késemet szívébe mélyesztettem. Könnyedén siklott pengém a húsába. Rám meresztette üres tekintetét, szájából vér bugyogott, s lassan kilehelte magából a lelket. Kihúzom késem, s már haladok is tovább. Nem tartott az egész három percig. Gyors és tiszta munka. Nem félek attól, hogy valaki megláthat, mert munkámat csak olyan helyen végzem, ahol egy lélek sem járkál és kamera sincs sehol.

Young Bisztró, Budapest. Halloweeni parti. Jelmezekben partizó fiatalokkal volt tele a hely. Dübörögve szólt a zene a hangfalakból. A pultnál ültem, s vártam a fellépőket. Mivel ez egy egyetemi buli, és a fiatalokról szól, nem kísérhette őket egy tanár, így rám sózták a melót. Bár annyira nem bánom, mivel így még átlagosabbnak tűnök. Három nevet kaptam. Fura, máskor akkor kapok nevet, ha ki kell iktatnom az illetőt.

Leszálltam a bárszékről és a kijárathoz mentem. Kint megvárom őket, biztos, ami biztos. Nyitom az ajtót, s mikor kilépnék, a friss levegőre egy férfiba botlok. Felnéztem az illető arcára, s két nagy szempár nézett vissza rám. A srác bűvésznek volt öltözve.

-        Bocsánat, bocsánat! – Fogta meg vállam.

-        Nem történt semmi. – Leheltem, még mindig szemeibe nézve. Megráztam fejem, s kibújtam karja alatt a bár elé. Mellettem három férfi állt. – Ti lennétek a Children of Distance? – Kérdeztem rá, mert annyira nyilvánvalónak tűnt, hogy nem idevalók. Idősebbnek néztek ki, a bennlévőktől.

-        Igen. – Hangzott a válasz.

-        Remek! Kóróczki Hanna. – Nyújtottam kezet – Én leszek ma az óvónénitek, ha bármire szükségetek van, és ha már mennétek, a szállásotokra csak szóljatok nekem. – Próbáltam viccesnek tűnni. Ez is kell az úgynevezett álcámhoz. Senkinek, még csak gyanúja sem lehet arról, hogy én mivel foglalkozom. Hat éven keresztül sikerült mindenkivel elhitetnem, hogy csak egy szimpla fiatal vagyok, s mára már profin fenn is tartom a látszatot.

-        Szia Hanna,  Peti vagyok. Ő itt Roland, ő pedig Robi. – Mindenkivel kezet fogtam, s bevezettem őket a bárba. Megmutattam a színpadot, amit már a DJ előkészített. A három férfi a mikrofonok elé álltak és bemutatkoztak. Elmondták, hogy örülnek az ittlétnek, majd el is kezdték a fellépést, mely egy órán át tartott. Amíg ők a népet bűvölték én a pultnál ültem, rendeltem egy korsó sört, s figyeltem az előadást. A Peti nevezetű zombinak volt öltözve, Robi Vámpírnak és Roland ugye bűvésznek. Az előadás élvezhető volt, dallamos, s néhány szám szívbemarkoló. Párat teljesen át tudtam érezni, felidézték bennem azokat a pillanatokat, melyek teljesen padlóra küldtek. Nos, ha ezek a múltbéli események nem történnek meg, ma nem lennék ez az erős ember. Megtanultam, hogyan kell a rossz dolgokkal megbirkózni. Hogy minden fájó emlék, történés egyszer elmúlik. Hogy egyszer minden jobbra fordul.

Végig a bűvészgyereket figyeltem, s néha-néha ő is megtalált tekintetével. Van valami fura a szemeiben, ami megfogott. Még magam sem tudom, hogy mi az, pedig elég jól ismerem az emberi mimikát, reakciókat.

A műsor végeztével mellém telepedtek le.

-        És te minek öltöztél be? Valami boszorkány, csontváz, sorozatgyilkos hibridnek?- Kérdezte Roland. A sorozat gyilkosos résznél majdnem kimeredt szemekkel néztem rá, de tudtam, hogy akkor lebuknék. És amúgy is, elég csekély rá az esély, hogy tudja az igazságot. A feltételezése pedig helytálló, mivel az arcom festése egy csontvázéra hajazott, a ruhám egy boszorkányéra, míg a véres késem egy gyilkosra. Igen, direkt nem takarítottam meg a késem, így drasztikusabb az egész.

-        Eltaláltad! – mosolyogtam.

-        Mennyire élethű ez a vér! – nyúlt volna a késemhez, de még időben elkaptam a kezét. – Áú!- rántotta el karját.

-        Mű. – Mondtam hidegen, majd faképnél hagytam őket. Utálom, ha cuccomhoz nyúlkálnak. Ráadásul, ha még észre is veszi, hogy az a vér nem mű, az maga lett volna a katasztrófa. Miért is kellett nekem ezt a hülyeséget elvállalnom? Már bánom az egészet.

A hideg levegő csípi arcomat. Körülbelül félórája ülök idekinn. Nem szeretnék vissza menni a bárba. Inkább egyedül szeretnék lenni a szobámban és egy jó könyvet olvasni, de meg kell várnom a srácokat, hogy elkísérjem őket a szállásra.

Hallom, ahogy a bár ajtaja nyílik. Fel sem kell néznem, tudom, hogy Ő az. Érzem magamon kutató tekintetét. Leül a mellettem lévő székbe, s egy ideig némán bámult. Hosszú másodpercek múlva megszólalt:

-        Megbántottalak? – még mindig magam elé néztem, szótlanul. – Sajnálom. – menni készült, de én megfogtam kezét. Nem szabad ilyen gyerekesen viselkednem.

-        Túlreagáltam. – Válaszoltam, mire visszaült. – Nem szeretnék bunkó lenni, de hosszú napom volt és már fáradt vagyok…

-        Ne szabadkozz! – vágott mondatom közepébe. – A buli már úgy is meghalt. Szólok a többieknek. – Pár perc múlva a kollégium kihalt utcáján sétáltunk.

-        Melyik szobát kaptátok? – törtem meg a már-már kínos csöndet.

-        Engem az A/110-esbe, Robit az A/90-esbe, Rolandot pedig a B/13-asba. Csak így tudtak szállást adni.

-        B/13? – Ismételtem megütközve. – Az, az én szobám. Nekem erről miért nem szólt senki? – Hangom hisztérikusan csengett. – Ezt el sem hiszem. – Majd felforrtam a dühtől. Volt négy évig egy szobatársam, de az utóbbi két évet egyedül töltöttem ( hála A Cégnek) a négy fal között. Az a szoba volt az én menedékem. Ott lehettem csak igazán önmagam. Erre megkapom ezt a fickót. – Csodás. – mondtam méregtől elfúló hangon. – Szerintem nagyon kényelmes lesz neked a földön- villantottam rá gyilkos mosolyom. Próbáltam elfojtani dühöm, mely nagy erőfeszítésbe került. – Gyertek utánam. – sikerült hangomra nyugalmat erőltetnem.

Elvezettem a két fiút a szobákhoz, majd Rolanddal az én épületem felé tartottunk, mely 300 méterrel odébb volt. Hideg az éjszaka, szinte már vacogtam. Persze, hogy a kabátomat otthon hagytam. Úgy éreztem kár volt felkelnem reggel, nagyon nem az én napom a mai.

Roland megfogta a karom, s megállított. Levette magáról zakóját, s a vállamra terítette.

-        Csoda, hogy a fogaid nem törtek még el. – Mondta egy félmosoly keretében.

-        Köszönöm. – Viszonoztam mosolyát, hisz ez kedves volt tőle. Az előbbi haragom kezdett alábbhagyni.

-        Bocs, hogy a terhedre vagyok. – Nagyot sóhajtottam, majd szembefordultam vele.

-        Nem vagy a terhemre. – Nagyjából igaz – Csak nem szeretem, ha nem szólnak fontos dolgokról. – Ez viszont teljesen igaz. - Most pedig menjünk, mert rögtön a betonhoz fagyok. - Igyekeztem barátságos lenni, mert gondolom az előbbi kirohanásom nem vetett rám jó fényt.

Kicsit izgultam, mert nem nagyon szoktak emberek járkálni a szobámban és reméltem, hogy nem hagytam szem előtt a revolverem.

-        Nem kell a földön aludnod. Van egy kanapém. Remélem, az megfelel.

-        Persze. – mondta fáradt hangon, s szinte beesett az ajtón. Kezdem sajnálni, s bűntudatot érezni a gyerekes viselkedésemért. Majd reggel kiengesztelem. Elvettem hátizsákját, beágyaztam neki, majd én is nyugovóra tértem. Az, hogy jól aludtam erős túlzás, viszont a reggelem elég érdekesen kezdődött.

Előszó

Előszó

         Nyitogatom szemeim. A szemhéjam, mintha ólomból lenne, sőt az egész testemet nehéznek érzem. Hol vagyok? Hogy kerültem ide?

Körbenézek, de teljes a sötétség. Felállnék, körbe sétálnék, de ez lehetetlen, székhez vagyok kötözve. Pánik kezd úrrá lenni rajtam. Alig kapok levegőt, mellkasom szorít, fejem lüktet, az izzadtság patakokban folyik végig rajtam, Fészkelődöm, ki kell jutnom innen.

         Egy ajtó nyílik. Nem látok mást a beszűrődő fényben, csak egy nő kecses alakját. Megáll az ajtófélfában, nekidől, lábát keresztbe teszi, és úgy néz rám. Arcát nem látom a baseballsapka miatt, de tudom ki ő. Tudom, ki ez a lány. Üvöltöm a nevét, szitkozódom, de ő ügyet sem vet rám. Megfordul, kisétál. De az ajtót nyitva hagyja. Félek, de egyszerre dühös is vagyok. A nő visszatér, kezében késsel. Lassan halad felém. Könyörgök, ordítok, de mintha meg sem hallaná.

-      Hanna! – Kiáltom nevét. Megfogja a vállam, arcomhoz hajol és ennyit suttog:

-      Sajnálom…