7.
Hanna
"Sírva engedlek el magamtól, és emléked, mit átéltem
A szíved nem lehetett enyém, hát Isten Veled Szerelmem
Azt mondtad döntöttél, és ezzel szavad adtad egy tettre
Amit soha nem követsz el, de mégis ez következett be"
-
Jól áll a virágkorona. – hajolt felém Roland,
majd ujját végighúzta a fejemen lévő virágkoszorún.
-
Takarod a napfényt. – Felültem, majd hátat
fordítottam neki. – Te mit keresel itt? – nem szólt semmit, csak mellém ült. –
Neked beszélek. – Böktem oldalba.
-
Shh. – csitított. – Inkább figyelj. – Mutatott
az előttem lévő tóra, amely tényleg szép látványt nyújtott. A nap már-már égető
sugarai csak úgy csillogtak-villogtak a víz felszínén. Egy-két falevél
felbukkant, s néhány madár is elsuhant a fényes felület felett. A víz, akár a
tükör. Felé hajoltam és bámultam maga benne. Hosszú barna hajam az arcomba
lógott. Próbáltam fülem mögé gyömöszölni egy tincset, de az csak nem akart
engedelmeskedni. – Várj, majd én. – Fogta meg kezemet Roland, majd ujjai közé
vette hajam és átfűzte a korona alatt. – Így ni.
-
Roland. – Súgtam
-
Tessék?
-
Kérdezhetek valamit? – nem szólt csak bólintott.
– Miért vagy velem? – elmosolyodott, majd így válaszolt.
-
Mert különleges vagy.
-
Különleges?
-
Más vagy, mint a többi lány. – Na, az egyszer
biztos.
-
Én nem lehetek az, akit te szeretnél.
-
Honnan tudod, hogy én mit szeretnék? – nézett
rám szórakozottan.
-
Csak tudom. – Kezét az arcomra helyezte, majd
egyre közelebb és közelebb hajolt.
-
Nem tudhatod.
-
Higgy nekem, Roland! Tudom. – Ahogy közeledett
én úgy csúsztam hátrébb tőle. – Roland.
-
Igen? – Súgta, s a távolság szinte már csak 5 centiméter volt.
-
Roland! Kérlek. Ne kínozz. Ezt nem szabad. Mi
nem lehetünk együtt. – hadartam már-már ajkaiba. El kell mondanom, hogy én egy
gyilkos vagyok. Nem tudnék vele és ezzel a titokkal együtt élni.
-
Hanna. Fogd be! – lehelte. Most. Most kell
elmondanom.
-
Roland, én… - nem fejezhettem be, mert ajkai
enyéimre tapadtak. Fejem újra a móló deszkáin pihentek. Egyik kezemet Roland
arcára, másikat nyakára csúsztattam. A csók minden másodpercét élveztem.
Elhúzódott, majd hatalmas
zöldeskék szemeivel végigmért.
-
Mit is akartál mondani? – kérdezte gúnyos vigyor
keretében, mikor látta, hogy nem találok szavakat. Nagyot nyeltem, majd ezt
suttogtam:
-
Szeretlek.
Szemeim mintha ólomból lennének.
Egyszerűen nem akartak kinyílni. Akárhogy próbálkoztam,
akárhogy erőlködtem,
folyton leragadt.
-
Ébredezik. – suttogta egy ismerős hang. Egy
hang, mely álmomban is kísértett. De, mit keres az ágyam mellett és kihez
beszél? Próbálom szólásra nyitni a szám, de nem sikerül. Soha nem éreztem magam
ennyire gyengének. A francba! Én nem vagyok gyenge. Ki kell nyitnom a szemem,
meg kell tudnom, hogy hol vagyok, mert, hogy nem a szobámban az biztos. Szépen,
lassan nyitogatni kezdem jobb szemem, aztán a balt. Ellenállok a kísértésnek,
hogy visszazárjam.
A hely sötét. Fényt akarok és vizet.
A szám akár a sivatag.
-
Mi ez a hely? – suttogtam. Vissza akarok menni a
tóhoz. Újra Rolanddal akarok lenni és megint normálisnak szeretném érezni
magam.
-
Kórházban vagy. – Hajolt felém Zsófi. Arcán
sajnálat, szemeiben könnyek csillogtak.
-
Kórházban? – Ismételtem kábán. – Hogyan?
-
Nem emlékszel? – óvatosan megráztam a fejem s
Zsófi könnyáztatta szemeibe néztem.
-
Autóbalesetet szenvedtünk. – Az ismerős hang
irányába fordultam. A férfi arcát néhány vágás tarkította. Az utolsó
emlékképem, hogy Rolanddal jót nevettünk az autómba, de azt viszont már nem
tudom, hogy min.
-
Meséld el! – Szóltam Rolandnak, aki készségesen
el is mondott mindent, miközben én végig a plafont bámultam. Nagyon fáradt és
gyenge voltam. A hangok alig jutottak el a tudatomig. Elálmosodtam és szemeim
ismét kezdtek nehezedni. – Szeretnék egy pohár vizet. – suttogtam, mivel a
hangos beszéd nehezemre esett. Egy pillanat múlva Roland arca került a
látóterembe. Nem engedtem neki, hogy megitasson. Szó sem lehetett róla. Túl
büszke vagyok én ahhoz. Inkább felültem, még ha nagy erőfeszítésbe került is.
Elvettem a poharat és ittam pár kortyot. Amint visszaadtam a vizet egy fehér
köpenyes fiatal férfi lépett be a szobába.
-
Jó napot! – köszönt. – Úgy látom, a hölgyemény
jobban van. – Nézett rám meleg mosollyal az arcán. – Szeretném megkérni a
látogatókat, hogy fáradjanak ki. Meg kell vizsgálnom a kisasszonyt.
-
Vegyen egy mély levegőt. – tette az orvos a sztetoszkópját
csupasz mellkasomra.
-
Persze. Olyan könnyű azt doki. – jegyeztem meg
halkan s kissé nyersen. – Az egész testem zsibbad.
-
Ez már csak az altató mellékhatása. Holnapra
elmúlik. Na, vegyen szépen egy mély levegőt. Ígérem, nem nyaggatom tovább. –
nézett rám mosolyogva. – Jó, hazudtam. – Nevette el magát. – De ez már tényleg
az utolsó lesz. Nézzen rám, kérem. – Borostás arcába néztem. Maga elé emelte a
mutatóujját, majd így szólt: - Kövesse az ujjam. – Jobbra, balra, előre és
hátra mozgatta kezét. – Magácska nagyon szerencsés. – hajolt nagyon közel
hozzám, mélyen a szemembe nézett és közben belevilágított egy apró lámpával.
-
Tényleg? – hangom gúnyosan csengett. – Eddig nem
vettem észre.
-
A körülményekhez képest az. – nézett rám
komolyan. – Elmondta a kollégám, aki tegnap műtötte, hogy sok vért vesztett. Ne
is csodálkozzon, hogy most gyengének érzi magát. De legalább él. A válla pedig
hamar rendbe jön, úgy, mint a többi sebesülése. Csak pihenjen sokat.
-
Mikor mehetek haza?
-
Nos, mivel a mai eredményei nem olyan rosszak,
holnapután hazamehet. Írok fel magának néhány gyógyszert.
-
Köszönöm, doktor úr. – rám nézett barna
szemeivel, majd így szólt:
-
Maradjunk a dokinál. Az ön szájából ez jobban
tetszik. – Az ajtóhoz sétált, majd fejcsóválva, mosolyogva kilépett a
folyosóra.
-
Végre egyedül. – sóhajtottam, s visszafeküdtem a
kényelmetlen kórházi ágyba. Mindenem sajgott és iszonyúan fáradt voltam. A
balesetre nem is emlékszem. Próbálok visszagondolni rá, de nem megy. Érzem,
ahogyan nehezedik szemhéjam és a nagy elmélkedés közepette elnyom az álom.
Sötét van. A levegő állott és
borzasztóan meleg.
-
Hanna. – valaki a nevemet suttogja. – Hanna. –
körbe kémlelek, de semmit nem látok.
-
Ki az? – Szólaltam meg. – Hol vagyok? – a hangom
erőtlen. Félek. Én, aki soha nem fél, most csak úgy hullámokban tör rám ez a
borzasztó érzés. A pánik kezd lassan eluralkodni rajtam. – Hahó! – mozdulni
szeretnék, de a kezem a fejem fölé van kötve, s testemet béklyó tartja. –
Valaki! Segítség! – kiáltom, s ekkor egy vörös fény gyúl ki, mely megvilágítja
a helyet. A szoba. Az a szoba, melyben A Cégről és rólam készült képek vannak.
-
Tetszik? – kérdezte mély hangján Zsolt, aki a
falnak támaszkodva kutat szemeivel.
-
Miért? Miért én? – nem válaszolt, csak gúnyosan
mosolygott. Lazán ellökte magát a faltól és lassan felém sétált. Egyre közelebb
és közelebb lépett, míg végül bőrünk teljesen össze nem ért. A fülemhez hajolt
és belesuttogott.
-
Mert nekem a legjobb kell. – Végig simított
oldalamon teljesen a nyakamig. Érintése forró és erős volt. Egyre erősebb és
erősebb…
Zihálva tértem
magamhoz s ösztönösen a nyakamhoz kaptam.
-
Csak egy álom volt. Csak egy álom volt. –
Ismételgettem. Körbenéztem az üres szobában s lassan kezdtem megnyugodni. –
Nincs itt senki, csak egy rossz álom volt. – Nyugtattam magam. Mély levegőt
vettem, majd lassan kifújtam. Újra és újra megismételtem, mindaddig, amíg teljesen
meg nem nyugodtam.
-
Jó reggelt Csipkerózsika. – Ütötte meg fülem
Roland tartózkodó hangja.
-
Hogy kicsoda? – Kérdeztem vissza.
-
Az egész napot átaludtad tegnap. – közölte
mosolyogva, majd az ablakhoz lépett, kinyitotta és elhúzta a függönyt.
-
Oh, végre. – úgy kellett már a napfény és a
friss levegő, mint egy falat kenyér. – Egy kicsit sétálni szeretnék. Csak a
vállamnak van baja és nem a lábamnak. Ha egy percet is tovább kell feküdnöm én…
-
Jól van, jól van. – Tette maga elé a kezét
védekezőn. – Szerintem a folyosón kicsit sétálhatsz. – körbenéztem az immáron
már fényes szobában. A falak fehérek, az ágy és a székek szürkék. Minden olyan
hideg. Az ágyam előtt kb. 3 méterre volt egy ajtó „mosdó” felirattal és előtte
egy szék, melyen az utazótáskám hevert. – Nincs szükséged valamire? – ült le
mellém Roland és fogta meg egyik kezemet.
-
Fogkrémre és fogkefére. – Mosolyogtam rá, hogy
kissé oldjam a feszültséget. – Megbocsátasz pár perce?
-
Csak nyugodtan. – A fájdalom már nem volt
annyira elviselhetetlen, mint tegnap, de még mindig gyengének éreztem
magam. Felvettem a táskámat és kulcsra
zártam a mosdó ajtaját. A helyiség elég szűkös volt, de most ez is megteszi.
Leültem a WC lehajtott tetejére és az ölembe raktam az utazómat. Előkotortam a
neszesszeremet és reméltem, hogy Zsófi pakolt össze. Ahogy kinyitottam az
aprócska táskát, - mely méretéhez képest az egész galaxis elférne benne -
előbukkant a barátnőm által adott csodagyógyszer. Ez kell nekem. Elvileg
mindenre jó. A legutóbb száz-százalékosan bevált. A mosdókagylóhoz sétáltam, bevettem egy
szem kék pirulát, majd bő vízzel lenyeltem. Két kezemet a csap, folyó vize alá
tartottam majd megmostam sebekkel teli arcomat. Borzasztó látványt nyújtottam.
Szörnyülködve néztem a kagyló feletti tükörben a képemet. Mindenem csupa vágás,
a szám is csúnyán felrepedt. Szörnyű. Szörnyű, de legalább élek. Élek és
elkapom azt a szemetet, aki ezt tette. Mesélte Roland, hogy elszökött a rohadék
a helyszínről. Semmi baj. Szeretek vadászni.
Elővettem fogkefémet, nyomtam rá
fogkrémet, majd fogmosás közben végig a bosszún járt az eszem. Nem csak a
felelőtlen sofőrén, hanem a Zsoltén is. El kell kapnom. Tudni akarom, miért én.
-
Magamtól is tudok járni. – Néztem bosszúsan
Rolandra, aki átkarolva vezetett a kórház folyosóján. Jó, nem mintha nem élvezném,
de még mindig azon az álmon jár az eszem. Azon, amikor majdnem elmondtam neki,
a valódi énem. A valódi énem, mely kíméletlenül és hidegvérrel gyilkol. Ki
tudja mi lett volna, ha tényleg elmondom. Igaz csak egy álom volt, de könnyen
válhatott volna az édes álom rémséges lidérccé.
-
Hahó! – legyezte meg kezeit arcom előtt. Le kell
szoknom az állandó bambulásról.
-
Bocsi. Elgondolkodtam. – Néztem rá negédesen.
-
Ugye tudod, hogy álmodban beszélsz. – Tekintetét
elfordította rólam és sejtelmesen mosolygott. Jézusom, remélem, hogy semmi
hülyeséget nem mondtam.
-
Tényleg? – próbáltam zavaromat leplezni – és mit
mondtam? – hangommal szerettem volna a lazaság és a nemtörődömség látszatát
kelteni.
-
Nos… - Megállt, majd maga felé fordított és
zöldeskék szemét egyenesen rám szegezte. – Azt mondtad szeretsz. – Szemeim
hatalmasra nyíltak. Ezt valóban kimondtam volna hangosan is? Atyavilág.
-
Ne… Ne haragudj! – dadogtam. Hogy szeretem-e?
Ezt még iszonyú korai lenne megállapítani. – Ostobaságot beszéltem. – mikor
megláttam lehervadt mosolyát, gyorsan hozzátettem. – Persze kedvellek meg
minden, de ezt nem lehet szerelemnek nevezni. – elfordította tekintett, majd
tovább haladtunk a hosszú folyosón. Hogy lehetek ekkora vadbarom? Ebből a
helyzetből nem lehet jól kijönni. – Remélem nem bántottalak meg, de ezt még
korai lenne kijelenteni, főleg egyetlen randi után, ami elég rosszul végződött,
lássuk be. – Hangom lágy volt és bocsánatkérő.
-
Forduljunk vissza. – Még mindig nem nézett rám.
Ezt jól elszúrtam.
-
Hanna! Te hülye vagy. – nézett rám szúrós
tekintettel legjobb barátnőm. – Tudod mit kellett volna csinálnod? Befogni a
lepcses szád, elpirulni és megcsókolni. Igazi nyáladzós filmbe való jelenetet
rendezni. – Oktatott ki Zsófi. – Mellesleg, jobban vagy már? – A nap már a
végét járta és már kezdtem érezni a harmadik szem tabletta hatását. Sokkal
egészségesebbnek és erősebbnek éreztem magam.
-
Azt hiszem igen. – mosolyogtam rá.
-
Na, igen. Ha meghaltál volna, tuti
kicsinálnálak. – Ő Zsófi, aki mindent túldramatizál. – Kivel mentem volna
tavasszal esküvői ruhát nézni, he?
-
Milyen esküvői ruhát? – Néztem rá zavarodottan.
– Csak nem?
-
De! – visította, majd szemem elé tette kezét,
melyen egy nagy gyémántgyűrű csillogott-villogott.
-
Mikor? Hogyan? – kérdeztem, miközben kábultan
nézegettem a gyönyörűséget az ujján.
-
Nos… - elhúzta a száját. – A baleseted napján. A
házába vitt, ahol már rózsaszirmok voltak szétterítve, és a nappali közepén
teamécsesekkel ki volt rakva, hogy „Hozzám jössz?”
-
Ahw. Ez nagyon aranyos. És akkor legalább nem
hazudtam Rolandnak. – barátnőm furcsán nézett rám. – Azt mondtam neki, hogy a
Te eljegyzési bulidon vagyok. Féltem, hogy ki fogsz nyírni, ha meghallod.
-
Meg is öltelek volna. – nézett rám összehúzott
szemekkel, komolyan. – De tudod, hogy szeretlek. – kacsintott rám végül. Imádom
ezt a lányt. Mintha csak a testvérem lenne.
-
Persze Ákos, egyeztessen időpontot velük. –
felkaptam fejem az ismerős, de rég nem hallott hangra. – Délben? Ez most
komoly? – Az édesanyám. Hosszú szénfekete haja komoly, szoros kontyba tűzve, mint
midig. Szokás szerint kosztümöt viselt és halvány sminket. Megjelenése erős,
tekintélyt parancsoló. Persze megint telefonált. Még ilyenkor is. Igazi ügyvéd.
– Ákos! Most lerakom, ha van valami, hívjon! – kinyomta telefonját majd barna
retiküljébe süllyesztette. – Ó, drága kicsikém! – Széttárt karokkal sietett
felém és ölelt magához szorosan. – Hogy vagy drágám? Nagyon aggódtam érted. –
szorított még mindig magához.
-
Jó estét Hilda néni. – Barátnőm hangja kissé
nyers volt.
-
Oh, Zsófia. Helló. – Kissé felé fordult
édesanyám. Utálják egymást. Zsófinak, ami a szívén az a száján. Sajnos a
pofázmányát édesanyám előtt sem tudja befogni. – Mesélj, drágám, mi történt? –
fordult ismét felém.
-
Nos, szombaton, mikor… - anya, zenélő telefonja
megszakította monológomat, már az elejénél.
-
Sajnálom Hanna, de ezt fel kell vennem. – nézett
mobilja kijelzőjére, majd fogadta a hívást. Meg sem lepődök, mindig ezt
csinálja. – Ákos, gyorsan mondd. Micsoda? Nem! Nem, az nem jó. Ákos, nem tudok
odamenni. Engem ő ne fenyegessen, hosszabbra nyúlik az én kezem, mint azt ő
hinné. Ha jutottál valamire hívj vissza. – dühösen lecsapta a telefont, majd az
ágyra dobta. – Manapság már sehol nem lehet egy jó asszisztenst találni. Szóval
drágám, hol is tartottál?
-
Ott, hogy amikor hazafelé tartottunk, egy
kereszteződésben belénk hajtott egy figyelmetlen sofőr. Legalább is ezt
mondták. Én nem emlékszem semmire.
-
Ó kicsim, úgy...- ismét megszólalt az idegesítő
készülék. – sajnálom. – fejezte be gyorsan, majd felvette a telefonját. – Mit
mondtak? Biztos, hogy nem lehet másképp? A francba, de ostoba vagy. Ákos! Ki
vagy rúgva! – visította a telefonba. – Sajnálom Hanna, de vissza kell mennem…
-
Anya! Komolyan nem veszed magad észre? – Vágtam
közbe halkan, az ágyat nézve. – Egy Istenverte hárpia lettél. – néztem rá
már-már könnyes szemmel. – Tudod, sokan azt mondják, kőből van a szíved. –
Fordultam el édesanyám döbbent arcától. – De szerintem nincs is szíved. – egy
könnycsepp csordult végig az arcomon, melyet azonnal letöröltem.
-
De… Kicsim. – Súgta
-
Ne, anya. – Hangom erélyesebben csendült meg,
mint szerettem volna. – Az egyetlen gyermeked vagyok és akkor sem vagy képes
rám figyelni, amikor szükségem van rád. Milyen anya az ilyen? – Elcsuklott a
hangom az utolsó mondatnál. – Bárcsak apa itt lenne, ő megértene engem. –
szívembe fájdalom nyilallt – Most pedig menj innen. Vissza se gyere addig, amíg
nem tudsz normális, szerető szülőként viselkedni.
-
De…
-
Semmi de! – Szóltam rá. – Menj el. – sziszegtem.
Arcom teljesen eltorzult a düh és a csalódottság fájdalmas keverékétől. Könnyes
szemmel nézett rám, megfogta telefonját és a táskáját, majd az ajtóhoz indult.
Nem néztem rá, de éreztem, hogy még egyszer visszafordult és rám nézett.
-
Sajnálom. – suttogta, majd kilépett a folyosóra.
-
Ó, Zsófi. – öleltem meg barátnőmet s zokogni
kezdtem. Ő az egyetlen ember, aki eddig sírni látott. Ő az a személy, aki előtt
lemerem venni a maszkom. Senkinek nem engedtem meg, hogy gyengének lásson.
-
Minden rendbe jön. – simította meg remegő hátam,
barátnőm. – Édesanyád okos ember. Észhez fog térni. – vigasztalt, de az én
könnyeim csak megállíthatatlanul folytak végig arcomon. – Hanna! – tolt el
magától. – Nézz rám! – megtettem, amire kért, de a szememet borító könnyfátyol
mögül csak homályosan láttam szép arcát. – Erős vagy. Ezt is ki fogod bírni. Ne
sírj! – megtöröltem a szemem, majd vettem egy mély levegőt. – Mindjárt jobb. –
mosolyodott el. - Vigyort kérek.
-
Igazad van. – töröltem meg szemem egy apró
mosoly keretében. – Ez már kellett, hogy észhez térjen.
Az ablak előtt álltam barátnőm
távozása után pár perccel. Figyeltem a csillagos estét és a kifli alakú Holdat.
Mindig, amikor ránézek a Dream Works logója jut eszembe. Mosolyogva képzelem el
most is, ahogy a Hold alján egy kisember ül és pecázik.
Bárcsak inkább normális, fiatal
lány lennék. Lehet, amint befejezem ezt a munkát, visszavonulok. Végre
szórakozhatok egy kicsit. De vajon tényleg ezt akarom? Tényleg örömömet lelném
benne?
Sóhajtva fordultam az ajtó felé,
melyben Roland karakteres alakját véltem felfedezni. A falnak támaszkodott és
engem figyelt. A szívem hevesebben vert. Féltem. Féltem, hogy még mindig
haragszik.
-
Szia! – köszöntem félénken, mely egyáltalán nem
jellemző rám. Fura és számomra szokatlan érzelmeket vált ki belőlem ez a férfi.
-
Hanna! – Imádom, ahogyan a nevemet mondja. –
Sokkal jobba nézel ki, mint reggel. – Teljesen az ablakig jött, mellém és nem
szólt semmit csak nézett rám nagy szemeivel.
-
Haragszol? – kérdeztem, mire ő nem szólt semmit
csak a fejét rázta.
-
Mutatok valamit. – megfogta a kezemet és az
ágyhoz vezetett. Leültetett a szélére, majd ő is
letelepedett mellém. Levette
magáról kabátját, majd kivett belőle egy pakli kártyát. Ujjai közé fogta
kevergetni kezdte, aztán egymás után, sorra trükközött a lapokkal. Tátott
szájjal és tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogyan kezei mesteri módon bánnak
a paklival. Szétterítette a kártyákat, majd így szólt: - Húzz egy lapot és nézd
meg jól! – szót fogadtam és másodpercekig figyeltem a kiválasztott lapomat,
mely egy nagy szívet ábrázolt. – Most tedd vissza. – Visszaraktam, majd újra
keverni kezdte a lapokat. – Húzz még egyet és válaszolj igennel vagy nemmel. –
Úgy tettem, majd döbbenten figyeltem a kihúzott lapot, melyen egy szöveg állt:
„Hanna, leszel a barátnőm?” – Az előző lapot húztad?
-
Nem. – válaszoltam halkan.
-
És a válaszod? – hosszú másodpercekig
gondolkodtam. Eszembe jutott az álom, majd az első randevúnk. Vele könnyű
boldognak és átlagosnak lennem. Átlagosnak, melyre már egy ideje vágyok.
Alaposan megrágtam a kérdést, melyre a válaszom végül:
- Nem.
Szia :D
VálaszTörlésNocsak, nocsak... Alább hagyott a kedved, úgy érzem. Na sebaj, majd visszahozzuk ;)
A kedvenc részem ebből a fejezetből, az anyukával való veszekedés :D Az tényleg nagyon átjött nekem, pedig még veszekedtem anyukámmal. :) Hjaj, te lány... Lehet, hogy csak beképzelem, de valami gond van veled. Hová lett az az élettel teli csajszi, aki pillanatok alatt belopta magát az emberek szívébe és olyan nézettséget/olvasottságot hozott össze, amit nem gondolt volna az elején? <3
Annyira ügyes vagy, tehetséges és gyorsan tanulsz. A legjobb kombináció egy írónál! Hát ne csináld azt velem, hogy feladod! Különben megkereslek és én válok Hannává :D Értettük egymást? <3 :D
Most egy halálos fenyegetés után jöjjön, aminek jönnie kell :D
Hosszú *-* Szeretem a hosszú fejezeteket, főleg úgy, hogy ez csak harmadszori olvasásra tűnt fel, mert annyira élveztem, hogy eleinte túl rövidnek gondoltam :D Egyetértek Zsófival azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kellene reagálni egy olyan szituációra, amit kedves Rolandunk elcseszett, de nagyon :D Hát soha nem tanul ez a fiú? Csak a legbizalmasabb barátjának szabad elmondani, ha egy lány szerelmet vall egy pasinak :) Persze ez csak az én véleményem :D De a cukisági faktor az eget verte nálam, amikor a barátnő felkérést megtette *-* (igazán lehettél volna önzetlenebb azzal, hogy hosszabbra írod ezt a részt :D Tudod, ritkán locsolok, és el kell érnünk az ilyenekkel, hogy a nyáltermelésem beinduljon, ha érted mire gondolok ;) xD) Bocsánat, az érzelmeim labilisak :D Hol is tartottam? Megvan :D
Le a kalappal Hanna előtt :D "Tökös" a kiscsaj :D Tökéletes taktika ahhoz, hogy felkeltsük egy hím figyelmét, hogy magasról teszünk rá :P Nekem nem volt annyira függővég, és nem is utállak érte :D Igazából nem szeretnék rosszat mondani (nem is tudnék), mert valamiért neked nem volt ez a fejezet az igazi, de nem baj :D Az alkotói válság olykor lecsap. De azt nem szabad elfelejtened, hogy vannak, akik imádnak, szeretnek s rajonganak érted <3 Hisznek benned, még ha te nem is hiszel magadban :)
Gondolj bele... Ki fogják adni a könyved! Megcsináltad a vizsgát! Most volt karácsony és hamarosan magad mögött tudhatod a rossz érzéseket, mert jön az új év :D Mindennek pozitívnak kéne lennie. Hát ragyogj Csajszi ;) Még csak most kezdődik minden <3
Imádlak, csak hogy tudd :D Még egyszer gratulálok mindenhez, és soha ne add fel ;)
Puszi: Yoopi
Sziia Yoopi! :D
VálaszTörlésNos...nem, nem képzeled be.. tényleg ne vagyok jól...lelkileg..de ez hosszú és nem ide való :) Még mindig ugyan az a csaj vagyok... csak néha vannak mélypontok :):) De semmiképp sem adom fel, nem vagyok én olyan :DD
Szóval a következő rész sokkal hosszabb és szebb lesz, és sok lesz benne az "igen" ;)
Nagyon igaz az, hogy ez a fejezet nem volt az én fejezetem. Nagyon nehéz volt megírni és így sem lett a legjobb, amiért bocsánatot kérek. :)
Köszönöm a szép szavakat, ezt a csodás és (nagy boldogságomra )hosszú kommentet és a támogatást ♥
Én is imádlak! ♥
Puszi: Vivien