Nem kell senki

Eljött az a pont, amikor kijelenthetem, hogy az én életembe nem kell senki. Az élettől és legfőbbként az emberektől kapott pofonok után rájöttem, hogy jobb egyedül. Fájó sebeket hagytak maguk után az utam során szerzett sérülések, melyek az ember jellemét edzik, viszont lelkét megnyomorítják. Szépen lassan az idő múlásával behegednek a sérülések, viszont a heg ott marad örökre a bensődben, emlékeztetve, hogy mindig figyelj mennyire is engedsz valakit magadhoz közel, mennyire is éled bele magad a dolgokba. Tanulság? Semennyire. Elfáradtam. Nem tudok már többet emberek után futni. De már nem is akarok. Elég volt, hogy folyton én figyeljek a másikra. Megfelelni mindenkinek. Lesni a másik fél vágyait, igényeit. Nem erről kéne szólnia egy kapcsolatnak. Soha nem tapasztaltam volna még, hogy valaki őszintén kíváncsi lenne én mit szeretnék. Ha mégis érdeklődött, az mindig színjáték volt. A legszebb, mikor ölel, szép szavakkal édesget, elhiteti, hogy ez most több. Nem vagy egy tárgy, amelyet ha megunnak, kidobnak. De a vége mindig ugyan az. Becsapnak, csalódsz és bezárkózol. Falakat emelsz. Minden bukás után egy sorral magasabbat húzol. Összeszorítod a fogad, kihúzod magad és tovább lépsz. Eldöntöd, hogy neked nem kell senki.