Hét

7.

Hanna

        

"Sírva engedlek el magamtól, és emléked, mit átéltem
A szíved nem lehetett enyém, hát Isten Veled Szerelmem
Azt mondtad döntöttél, és ezzel szavad adtad egy tettre
Amit soha nem követsz el, de mégis ez következett be"

   Szikrázó napsütés. Az égen csak bárányfelhők gomolyognak. Fejem a móló fapadlóján pihen, míg lábamat az alattam elterülő aprócska tóban áztatom. Annyira nyugodt és békés minden. Végre átlagosak érezem magam.

-        Jól áll a virágkorona. – hajolt felém Roland, majd ujját végighúzta a fejemen lévő virágkoszorún.

-        Takarod a napfényt. – Felültem, majd hátat fordítottam neki. – Te mit keresel itt? – nem szólt semmit, csak mellém ült. – Neked beszélek. – Böktem oldalba.

-        Shh. – csitított. – Inkább figyelj. – Mutatott az előttem lévő tóra, amely tényleg szép látványt nyújtott. A nap már-már égető sugarai csak úgy csillogtak-villogtak a víz felszínén. Egy-két falevél felbukkant, s néhány madár is elsuhant a fényes felület felett. A víz, akár a tükör. Felé hajoltam és bámultam maga benne. Hosszú barna hajam az arcomba lógott. Próbáltam fülem mögé gyömöszölni egy tincset, de az csak nem akart engedelmeskedni. – Várj, majd én. – Fogta meg kezemet Roland, majd ujjai közé vette hajam és átfűzte a korona alatt. – Így ni.

-        Roland. – Súgtam

-        Tessék?

-        Kérdezhetek valamit? – nem szólt csak bólintott. – Miért vagy velem? – elmosolyodott, majd így válaszolt.

-        Mert különleges vagy.

-        Különleges?

-        Más vagy, mint a többi lány. – Na, az egyszer biztos.

-        Én nem lehetek az, akit te szeretnél.

-        Honnan tudod, hogy én mit szeretnék? – nézett rám szórakozottan.

-        Csak tudom. – Kezét az arcomra helyezte, majd egyre közelebb és közelebb hajolt.

-        Nem tudhatod.

-        Higgy nekem, Roland! Tudom. – Ahogy közeledett én úgy csúsztam hátrébb tőle. – Roland.

-        Igen? – Súgta, s a távolság szinte már csak 5 centiméter volt.

-        Roland! Kérlek. Ne kínozz. Ezt nem szabad. Mi nem lehetünk együtt. – hadartam már-már ajkaiba. El kell mondanom, hogy én egy gyilkos vagyok. Nem tudnék vele és ezzel a titokkal együtt élni.

-        Hanna. Fogd be! – lehelte. Most. Most kell elmondanom.

-        Roland, én… - nem fejezhettem be, mert ajkai enyéimre tapadtak. Fejem újra a móló deszkáin pihentek. Egyik kezemet Roland arcára, másikat nyakára csúsztattam. A csók minden másodpercét élveztem.

Elhúzódott, majd hatalmas zöldeskék szemeivel végigmért.

-        Mit is akartál mondani? – kérdezte gúnyos vigyor keretében, mikor látta, hogy nem találok szavakat. Nagyot nyeltem, majd ezt suttogtam:

-        Szeretlek.

Szemeim mintha ólomból lennének. Egyszerűen nem akartak kinyílni. Akárhogy próbálkoztam,

akárhogy erőlködtem, folyton leragadt.

-        Ébredezik. – suttogta egy ismerős hang. Egy hang, mely álmomban is kísértett. De, mit keres az ágyam mellett és kihez beszél? Próbálom szólásra nyitni a szám, de nem sikerül. Soha nem éreztem magam ennyire gyengének. A francba! Én nem vagyok gyenge. Ki kell nyitnom a szemem, meg kell tudnom, hogy hol vagyok, mert, hogy nem a szobámban az biztos. Szépen, lassan nyitogatni kezdem jobb szemem, aztán a balt. Ellenállok a kísértésnek, hogy visszazárjam.

A hely sötét. Fényt akarok és vizet. A szám akár a sivatag.

-        Mi ez a hely? – suttogtam. Vissza akarok menni a tóhoz. Újra Rolanddal akarok lenni és megint normálisnak szeretném érezni magam.

-        Kórházban vagy. – Hajolt felém Zsófi. Arcán sajnálat, szemeiben könnyek csillogtak.

-        Kórházban? – Ismételtem kábán. – Hogyan?

-        Nem emlékszel? – óvatosan megráztam a fejem s Zsófi könnyáztatta szemeibe néztem.

-        Autóbalesetet szenvedtünk. – Az ismerős hang irányába fordultam. A férfi arcát néhány vágás tarkította. Az utolsó emlékképem, hogy Rolanddal jót nevettünk az autómba, de azt viszont már nem tudom, hogy min.

-        Meséld el! – Szóltam Rolandnak, aki készségesen el is mondott mindent, miközben én végig a plafont bámultam. Nagyon fáradt és gyenge voltam. A hangok alig jutottak el a tudatomig. Elálmosodtam és szemeim ismét kezdtek nehezedni. – Szeretnék egy pohár vizet. – suttogtam, mivel a hangos beszéd nehezemre esett. Egy pillanat múlva Roland arca került a látóterembe. Nem engedtem neki, hogy megitasson. Szó sem lehetett róla. Túl büszke vagyok én ahhoz. Inkább felültem, még ha nagy erőfeszítésbe került is. Elvettem a poharat és ittam pár kortyot. Amint visszaadtam a vizet egy fehér köpenyes fiatal férfi lépett be a szobába.

-        Jó napot! – köszönt. – Úgy látom, a hölgyemény jobban van. – Nézett rám meleg mosollyal az arcán. – Szeretném megkérni a látogatókat, hogy fáradjanak ki. Meg kell vizsgálnom a kisasszonyt.

-        Vegyen egy mély levegőt. – tette az orvos a sztetoszkópját csupasz mellkasomra.

-        Persze. Olyan könnyű azt doki. – jegyeztem meg halkan s kissé nyersen. – Az egész testem zsibbad.

-        Ez már csak az altató mellékhatása. Holnapra elmúlik. Na, vegyen szépen egy mély levegőt. Ígérem, nem nyaggatom tovább. – nézett rám mosolyogva. – Jó, hazudtam. – Nevette el magát. – De ez már tényleg az utolsó lesz. Nézzen rám, kérem. – Borostás arcába néztem. Maga elé emelte a mutatóujját, majd így szólt: - Kövesse az ujjam. – Jobbra, balra, előre és hátra mozgatta kezét. – Magácska nagyon szerencsés. – hajolt nagyon közel hozzám, mélyen a szemembe nézett és közben belevilágított egy apró lámpával.

-        Tényleg? – hangom gúnyosan csengett. – Eddig nem vettem észre.

-        A körülményekhez képest az. – nézett rám komolyan. – Elmondta a kollégám, aki tegnap műtötte, hogy sok vért vesztett. Ne is csodálkozzon, hogy most gyengének érzi magát. De legalább él. A válla pedig hamar rendbe jön, úgy, mint a többi sebesülése. Csak pihenjen sokat.

-        Mikor mehetek haza?

-        Nos, mivel a mai eredményei nem olyan rosszak, holnapután hazamehet. Írok fel magának néhány gyógyszert.

-        Köszönöm, doktor úr. – rám nézett barna szemeivel, majd így szólt:

-        Maradjunk a dokinál. Az ön szájából ez jobban tetszik. – Az ajtóhoz sétált, majd fejcsóválva, mosolyogva kilépett a folyosóra.

-        Végre egyedül. – sóhajtottam, s visszafeküdtem a kényelmetlen kórházi ágyba. Mindenem sajgott és iszonyúan fáradt voltam. A balesetre nem is emlékszem. Próbálok visszagondolni rá, de nem megy. Érzem, ahogyan nehezedik szemhéjam és a nagy elmélkedés közepette elnyom az álom.

Sötét van. A levegő állott és borzasztóan meleg.

-        Hanna. – valaki a nevemet suttogja. – Hanna. – körbe kémlelek, de semmit nem látok.

-        Ki az? – Szólaltam meg. – Hol vagyok? – a hangom erőtlen. Félek. Én, aki soha nem fél, most csak úgy hullámokban tör rám ez a borzasztó érzés. A pánik kezd lassan eluralkodni rajtam. – Hahó! – mozdulni szeretnék, de a kezem a fejem fölé van kötve, s testemet béklyó tartja. – Valaki! Segítség! – kiáltom, s ekkor egy vörös fény gyúl ki, mely megvilágítja a helyet. A szoba. Az a szoba, melyben A Cégről és rólam készült képek vannak.

-        Tetszik? – kérdezte mély hangján Zsolt, aki a falnak támaszkodva kutat szemeivel.

-        Miért? Miért én? – nem válaszolt, csak gúnyosan mosolygott. Lazán ellökte magát a faltól és lassan felém sétált. Egyre közelebb és közelebb lépett, míg végül bőrünk teljesen össze nem ért. A fülemhez hajolt és belesuttogott.

-        Mert nekem a legjobb kell. – Végig simított oldalamon teljesen a nyakamig. Érintése forró és erős volt. Egyre erősebb és erősebb…

Zihálva tértem magamhoz s ösztönösen a nyakamhoz kaptam.

-        Csak egy álom volt. Csak egy álom volt. – Ismételgettem. Körbenéztem az üres szobában s lassan kezdtem megnyugodni. – Nincs itt senki, csak egy rossz álom volt. – Nyugtattam magam. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam. Újra és újra megismételtem, mindaddig, amíg teljesen meg nem nyugodtam.

-        Jó reggelt Csipkerózsika. – Ütötte meg fülem Roland tartózkodó hangja.

-        Hogy kicsoda? – Kérdeztem vissza.

-        Az egész napot átaludtad tegnap. – közölte mosolyogva, majd az ablakhoz lépett, kinyitotta és elhúzta a függönyt.

-        Oh, végre. – úgy kellett már a napfény és a friss levegő, mint egy falat kenyér. – Egy kicsit sétálni szeretnék. Csak a vállamnak van baja és nem a lábamnak. Ha egy percet is tovább kell feküdnöm én…

-        Jól van, jól van. – Tette maga elé a kezét védekezőn. – Szerintem a folyosón kicsit sétálhatsz. – körbenéztem az immáron már fényes szobában. A falak fehérek, az ágy és a székek szürkék. Minden olyan hideg. Az ágyam előtt kb. 3 méterre volt egy ajtó „mosdó” felirattal és előtte egy szék, melyen az utazótáskám hevert. – Nincs szükséged valamire? – ült le mellém Roland és fogta meg egyik kezemet.

-        Fogkrémre és fogkefére. – Mosolyogtam rá, hogy kissé oldjam a feszültséget. – Megbocsátasz pár perce?

-        Csak nyugodtan. – A fájdalom már nem volt annyira elviselhetetlen, mint tegnap, de még mindig gyengének éreztem magam.  Felvettem a táskámat és kulcsra zártam a mosdó ajtaját. A helyiség elég szűkös volt, de most ez is megteszi. Leültem a WC lehajtott tetejére és az ölembe raktam az utazómat. Előkotortam a neszesszeremet és reméltem, hogy Zsófi pakolt össze. Ahogy kinyitottam az aprócska táskát, - mely méretéhez képest az egész galaxis elférne benne - előbukkant a barátnőm által adott csodagyógyszer. Ez kell nekem. Elvileg mindenre jó. A legutóbb száz-százalékosan bevált. A mosdókagylóhoz sétáltam, bevettem egy szem kék pirulát, majd bő vízzel lenyeltem. Két kezemet a csap, folyó vize alá tartottam majd megmostam sebekkel teli arcomat. Borzasztó látványt nyújtottam. Szörnyülködve néztem a kagyló feletti tükörben a képemet. Mindenem csupa vágás, a szám is csúnyán felrepedt. Szörnyű. Szörnyű, de legalább élek. Élek és elkapom azt a szemetet, aki ezt tette. Mesélte Roland, hogy elszökött a rohadék a helyszínről. Semmi baj. Szeretek vadászni.

Elővettem fogkefémet, nyomtam rá fogkrémet, majd fogmosás közben végig a bosszún járt az eszem. Nem csak a felelőtlen sofőrén, hanem a Zsoltén is. El kell kapnom. Tudni akarom, miért én.

-              Magamtól is tudok járni. – Néztem bosszúsan Rolandra, aki átkarolva vezetett a kórház folyosóján. Jó, nem mintha nem élvezném, de még mindig azon az álmon jár az eszem. Azon, amikor majdnem elmondtam neki, a valódi énem. A valódi énem, mely kíméletlenül és hidegvérrel gyilkol. Ki tudja mi lett volna, ha tényleg elmondom. Igaz csak egy álom volt, de könnyen válhatott volna az édes álom rémséges lidérccé.

-        Hahó! – legyezte meg kezeit arcom előtt. Le kell szoknom az állandó bambulásról.

-        Bocsi. Elgondolkodtam. – Néztem rá negédesen.

-        Ugye tudod, hogy álmodban beszélsz. – Tekintetét elfordította rólam és sejtelmesen mosolygott. Jézusom, remélem, hogy semmi hülyeséget nem mondtam.

-        Tényleg? – próbáltam zavaromat leplezni – és mit mondtam? – hangommal szerettem volna a lazaság és a nemtörődömség látszatát kelteni.

-        Nos… - Megállt, majd maga felé fordított és zöldeskék szemét egyenesen rám szegezte. – Azt mondtad szeretsz. – Szemeim hatalmasra nyíltak. Ezt valóban kimondtam volna hangosan is? Atyavilág.

-        Ne… Ne haragudj! – dadogtam. Hogy szeretem-e? Ezt még iszonyú korai lenne megállapítani. – Ostobaságot beszéltem. – mikor megláttam lehervadt mosolyát, gyorsan hozzátettem. – Persze kedvellek meg minden, de ezt nem lehet szerelemnek nevezni. – elfordította tekintett, majd tovább haladtunk a hosszú folyosón. Hogy lehetek ekkora vadbarom? Ebből a helyzetből nem lehet jól kijönni. – Remélem nem bántottalak meg, de ezt még korai lenne kijelenteni, főleg egyetlen randi után, ami elég rosszul végződött, lássuk be. – Hangom lágy volt és bocsánatkérő.

-        Forduljunk vissza. – Még mindig nem nézett rám. Ezt jól elszúrtam.

-              Hanna! Te hülye vagy. – nézett rám szúrós tekintettel legjobb barátnőm. – Tudod mit kellett volna csinálnod? Befogni a lepcses szád, elpirulni és megcsókolni. Igazi nyáladzós filmbe való jelenetet rendezni. – Oktatott ki Zsófi. – Mellesleg, jobban vagy már? – A nap már a végét járta és már kezdtem érezni a harmadik szem tabletta hatását. Sokkal egészségesebbnek és erősebbnek éreztem magam.

-        Azt hiszem igen. – mosolyogtam rá.

-        Na, igen. Ha meghaltál volna, tuti kicsinálnálak. – Ő Zsófi, aki mindent túldramatizál. – Kivel mentem volna tavasszal esküvői ruhát nézni, he?

-        Milyen esküvői ruhát? – Néztem rá zavarodottan. – Csak nem?

-        De! – visította, majd szemem elé tette kezét, melyen egy nagy gyémántgyűrű csillogott-villogott.

-        Mikor? Hogyan? – kérdeztem, miközben kábultan nézegettem a gyönyörűséget az ujján.

-        Nos… - elhúzta a száját. – A baleseted napján. A házába vitt, ahol már rózsaszirmok voltak szétterítve, és a nappali közepén teamécsesekkel ki volt rakva, hogy „Hozzám jössz?”

-        Ahw. Ez nagyon aranyos. És akkor legalább nem hazudtam Rolandnak. – barátnőm furcsán nézett rám. – Azt mondtam neki, hogy a Te eljegyzési bulidon vagyok. Féltem, hogy ki fogsz nyírni, ha meghallod.

-        Meg is öltelek volna. – nézett rám összehúzott szemekkel, komolyan. – De tudod, hogy szeretlek. – kacsintott rám végül. Imádom ezt a lányt. Mintha csak a testvérem lenne.

-        Persze Ákos, egyeztessen időpontot velük. – felkaptam fejem az ismerős, de rég nem hallott hangra. – Délben? Ez most komoly? – Az édesanyám. Hosszú szénfekete haja komoly, szoros kontyba tűzve, mint midig. Szokás szerint kosztümöt viselt és halvány sminket. Megjelenése erős, tekintélyt parancsoló. Persze megint telefonált. Még ilyenkor is. Igazi ügyvéd. – Ákos! Most lerakom, ha van valami, hívjon! – kinyomta telefonját majd barna retiküljébe süllyesztette. – Ó, drága kicsikém! – Széttárt karokkal sietett felém és ölelt magához szorosan. – Hogy vagy drágám? Nagyon aggódtam érted. – szorított még mindig magához.

-        Jó estét Hilda néni. – Barátnőm hangja kissé nyers volt.

-        Oh, Zsófia. Helló. – Kissé felé fordult édesanyám. Utálják egymást. Zsófinak, ami a szívén az a száján. Sajnos a pofázmányát édesanyám előtt sem tudja befogni. – Mesélj, drágám, mi történt? – fordult ismét felém.

-        Nos, szombaton, mikor… - anya, zenélő telefonja megszakította monológomat, már az elejénél.

-        Sajnálom Hanna, de ezt fel kell vennem. – nézett mobilja kijelzőjére, majd fogadta a hívást. Meg sem lepődök, mindig ezt csinálja. – Ákos, gyorsan mondd. Micsoda? Nem! Nem, az nem jó. Ákos, nem tudok odamenni. Engem ő ne fenyegessen, hosszabbra nyúlik az én kezem, mint azt ő hinné. Ha jutottál valamire hívj vissza. – dühösen lecsapta a telefont, majd az ágyra dobta. – Manapság már sehol nem lehet egy jó asszisztenst találni. Szóval drágám, hol is tartottál?

-        Ott, hogy amikor hazafelé tartottunk, egy kereszteződésben belénk hajtott egy figyelmetlen sofőr. Legalább is ezt mondták. Én nem emlékszem semmire.

-        Ó kicsim, úgy...- ismét megszólalt az idegesítő készülék. – sajnálom. – fejezte be gyorsan, majd felvette a telefonját. – Mit mondtak? Biztos, hogy nem lehet másképp? A francba, de ostoba vagy. Ákos! Ki vagy rúgva! – visította a telefonba. – Sajnálom Hanna, de vissza kell mennem…

-        Anya! Komolyan nem veszed magad észre? – Vágtam közbe halkan, az ágyat nézve. – Egy Istenverte hárpia lettél. – néztem rá már-már könnyes szemmel. – Tudod, sokan azt mondják, kőből van a szíved. – Fordultam el édesanyám döbbent arcától. – De szerintem nincs is szíved. – egy könnycsepp csordult végig az arcomon, melyet azonnal letöröltem.

-        De… Kicsim. – Súgta

-        Ne, anya. – Hangom erélyesebben csendült meg, mint szerettem volna. – Az egyetlen gyermeked vagyok és akkor sem vagy képes rám figyelni, amikor szükségem van rád. Milyen anya az ilyen? – Elcsuklott a hangom az utolsó mondatnál. – Bárcsak apa itt lenne, ő megértene engem. – szívembe fájdalom nyilallt – Most pedig menj innen. Vissza se gyere addig, amíg nem tudsz normális, szerető szülőként viselkedni.

-        De…

-        Semmi de! – Szóltam rá. – Menj el. – sziszegtem. Arcom teljesen eltorzult a düh és a csalódottság fájdalmas keverékétől. Könnyes szemmel nézett rám, megfogta telefonját és a táskáját, majd az ajtóhoz indult. Nem néztem rá, de éreztem, hogy még egyszer visszafordult és rám nézett.

-        Sajnálom. – suttogta, majd kilépett a folyosóra.

-        Ó, Zsófi. – öleltem meg barátnőmet s zokogni kezdtem. Ő az egyetlen ember, aki eddig sírni látott. Ő az a személy, aki előtt lemerem venni a maszkom. Senkinek nem engedtem meg, hogy gyengének lásson.

-        Minden rendbe jön. – simította meg remegő hátam, barátnőm. – Édesanyád okos ember. Észhez fog térni. – vigasztalt, de az én könnyeim csak megállíthatatlanul folytak végig arcomon. – Hanna! – tolt el magától. – Nézz rám! – megtettem, amire kért, de a szememet borító könnyfátyol mögül csak homályosan láttam szép arcát. – Erős vagy. Ezt is ki fogod bírni. Ne sírj! – megtöröltem a szemem, majd vettem egy mély levegőt. – Mindjárt jobb. – mosolyodott el. - Vigyort kérek.

-        Igazad van. – töröltem meg szemem egy apró mosoly keretében. – Ez már kellett, hogy észhez térjen.

Az ablak előtt álltam barátnőm távozása után pár perccel. Figyeltem a csillagos estét és a kifli alakú Holdat. Mindig, amikor ránézek a Dream Works logója jut eszembe. Mosolyogva képzelem el most is, ahogy a Hold alján egy kisember ül és pecázik.

Bárcsak inkább normális, fiatal lány lennék. Lehet, amint befejezem ezt a munkát, visszavonulok. Végre szórakozhatok egy kicsit. De vajon tényleg ezt akarom? Tényleg örömömet lelném benne?

Sóhajtva fordultam az ajtó felé, melyben Roland karakteres alakját véltem felfedezni. A falnak támaszkodott és engem figyelt. A szívem hevesebben vert. Féltem. Féltem, hogy még mindig haragszik.

-        Szia! – köszöntem félénken, mely egyáltalán nem jellemző rám. Fura és számomra szokatlan érzelmeket vált ki belőlem ez a férfi.

-        Hanna! – Imádom, ahogyan a nevemet mondja. – Sokkal jobba nézel ki, mint reggel. – Teljesen az ablakig jött, mellém és nem szólt semmit csak nézett rám nagy szemeivel.

-        Haragszol? – kérdeztem, mire ő nem szólt semmit csak a fejét rázta.

-        Mutatok valamit. – megfogta a kezemet és az ágyhoz vezetett. Leültetett a szélére, majd ő is

letelepedett mellém. Levette magáról kabátját, majd kivett belőle egy pakli kártyát. Ujjai közé fogta kevergetni kezdte, aztán egymás után, sorra trükközött a lapokkal. Tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogyan kezei mesteri módon bánnak a paklival. Szétterítette a kártyákat, majd így szólt: - Húzz egy lapot és nézd meg jól! – szót fogadtam és másodpercekig figyeltem a kiválasztott lapomat, mely egy nagy szívet ábrázolt. – Most tedd vissza. – Visszaraktam, majd újra keverni kezdte a lapokat. – Húzz még egyet és válaszolj igennel vagy nemmel. – Úgy tettem, majd döbbenten figyeltem a kihúzott lapot, melyen egy szöveg állt: „Hanna, leszel a barátnőm?” – Az előző lapot húztad?

-        Nem. – válaszoltam halkan.

-        És a válaszod? – hosszú másodpercekig gondolkodtam. Eszembe jutott az álom, majd az első randevúnk. Vele könnyű boldognak és átlagosnak lennem. Átlagosnak, melyre már egy ideje vágyok. Alaposan megrágtam a kérdést, melyre a válaszom végül:

      -        Nem.

Hat

  Előszó:

        

    Helló Kedves Olvasó!

Szokatlan igaz? Nem szoktam ilyesmit írni a részek elejére, de most kedvem támadt!

Először is: Szeretnék bemutatkozni. Balázsi Vivien a becsületes nevem. Mindössze 18 éves vagyok és körülbelül 5 éve foglalkozom novellaírással. Nos, írtam Chatbe, hogy tartok egy kis szünet a blogon. Nyugi, kb. kéthetes kiesés lesz, mert járok egy tanfolyamra, és két hét múlva vizsgázok. Nagyon szeretnék jó jegyet kapni, átmenni, mert ha sikerül, akkor Rendőrnéni lesz belőlem. Igen, igen, Rendőrnéni. Nyugalom, én nem kapok fegyvert. :D Én csak az adminisztrációval fogok foglalkozni, de szerintem azért ez is nagy szó, így 18 évesen. Tökéletes elsőm munka lenne. Szóval tanulás ezerrel, és drukkoljatok, hogy átmenjek.                                                                                                                    

Másodszor: Imádlak titeket! Annyira jól esik, minden egyes komment, szép szó. Viszont párszor már gondoltam rá, hogy abbahagyom. Tudjátok, én olyan vagyok, hogy ha valakinek nem tetszik, amit csinálok, akkor mi értelme? Nagyon el tudja venni a kedvem. Néha úgy érzem, hogy nem is vagyok tehetséges, nem is jó az, amit csinálok, hiába beleadom szívemet, lelkemet. Még szerencse, hogy vannak jó barátaim, akik – finoman szólva- seggbe rúgtak, hogy de igenis, folytassam. És, ahogy meglátom a dicsérő kommenteket és építő kritikákat rájövök, hogy igazuk van.        Kezdek rádöbbenni, hogy nem kell minden seggfejnek hinni. És amúgy is, több jóakaróm van, mint rossz. Szóval ezt kicsit bebukták! ;)

            Másodszor is: Hohóó! Lassan Karácsony! Ki mit szeretne ajándékba? Én tudok egy nagyon jó ajándékot! Egy szép kis könyv! És, hogy mi a címe? Kedves naplóm! Nagyon tudom ajánlani! Remek karácsonyi ajándék lenne! J Nos, én mit szeretnék ajándékba? Egyszerű! Semmit! Vagy is, amit én szeretnék, az nem megvehető, nem kézzel fogható dolog. Lehet, hogy klisé az egész, de én csak boldog szeretnék lenni. Nem szeretném, ha többé bántanának. Szerintem ez nem túl nagy kérés.

            Harmadszor: Mielőtt lesz a szünet, hoztam nektek egy új részt, amely remélem tetszeni fog.  Szóval fogadjátok szeretettel!

Nos, ennyi lenne, az én kis levelem hozzátok! Mindenkinek minden jót! Jó olvasást!

Cuppantós nagy puszi, Vivien!

 6.

Roland

         

      

       

"Egyszer egy különleges helyet találtál a szívemben,Nem kérdeztél, beköltöztél, azóta itt bennem éldegélsz,A feszültség tapintható, ha hozzám nyúlszA hőtől megborzongok, amikor csak hozzám bújsz.Ha itt vagy velem nincsen baj, oda van a gond, a bú,Megszűnik a külvilág, nincs titkolódzás, nincs tabu.Nem szégyenlem a zavarom, a könnyeim sem takarom,"

A fejem szédül, fülem sípol, s szemeimet alig bírom nyitva tartani. Zsibbad minden testrészem. Mi történt? A tudatom elég kába. Lehunyom a szemem és egy emlékkép villan be. Körülöttem minden forog. Hanna sikolya visszhangzik fejembe.

Szemem felpattan, s egyből Hannát kutatja.

-        Hanna! – Suttogom riadtan, ahogy meglátom a lányt, kinek feje a kormányon pihen. Az arca csupa vér, szeme lehunyva.

-        Uram! – A hang oly távolról hallatszott. – Uram! Segítünk! – Nagy zajjal szedték le a kocsi ajtaját (már ami maradt belőle) Levágták rólam a biztonsági övet, majd kisegítettek az autóból és egy hordágyra ültettek. Egyenruhás emberek álltak körül és kérdezgettek, de én semmi másra nem tudtam koncentrálni csak az összetört autóra és a lassan kiszabadított Hannára, aki még mindig nem volt eszméleténél. Felálltam s kóválygó fejjel körülnéztem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy még is mi történt velünk.

Az utca tele volt emberekkel, rendőr- és mentőautókkal, aztán megpillantottam Hannát, aki egy hordágyon feküdt, s fölötte egy mentőorvos küzdött az életéért. A Látványtól még jobban megszédültem, erőm elhagyott, muszáj voltam újra leülni.

-        Uram, hogy hívják? – Szólalt meg újra az előbbi emberke.  Jobban megnéztem, s rajta is mentőorvosi egyenruhát vettem észre.

-        Nyári Roland. – Nyögtem, s ekkor meghallottam a mentő szirénáját.

-        A lányt most szállítják a legközelebbi kórházba, önt is odavisszük. – mondta, majd megfogta karomat s besegített a mentőautóba.

Hideg van. Fázom. Félek. Felfoghatatlan, ami történt. Autóbaleset. Miért pont velünk? Azt, aki belénk hajtott nem tudták elfogni, eltűnt a helyszínről, mely számomra megemészthetetlen. Lehunyt szemmel imádkozom, hogy Hannának ne legyen komolyabb baja. Én megúsztam néhány zúzódással és egy enyhe agyrázkódással, ő viszont most a műtőben fekszik. Nem tudom, mit operálnak, nem mondanak semmit és ez kikészít. Az őrületbe kerget.

 Fel s alá járkálok a kórház folyosóján kezemben egy pohár kávéval. A fejem nagyon fáj, mint ahogy az összes zúzódásom is, de mindez szinte eltörpül az aggodalom mellett. Muszáj friss levegőt szívnom. Nem bírom ezt a tétlenséget. Zakatoló szívvel szaladok ki a kórház elé, lerohanok a lépcsőn s az első padra lerogyok. A novemberi csípős szél s a korai hó, melyet Hanna úgy imád a csupasz karomat érinti. Hanna. Az első csókunk.

-        A francba! – ugrottam fel, majd belerúgtam az előttem lévő sárga levélkupacba. Kezemet az arcomra tapasztottam, s próbáltam lenyugodni. Magam elé képzeltem a lány világoskék szemét, hosszú barna haját és hófehér bőrét. A hangja oly selymes, s ahogyan a nevemet mondja… a szívem hevesebben kezd verni. Hogy válthat ki belőlem ilyet egy olyan lány, akit szinte nem is ismerek.  Az idilli képet felváltja a forgó kocsi, az üvegszilánkok és Hanna véres arcának képe. Szemembe könnyek szöknek s iszonyú harag lesz úrrá rajtam, amiért nem tudták elkapni a felelőst. Kezem ökölbe szorul, s üvölteni szeretnék, de hang nem jön ki a számon. Utálom ezt. Utálom, hogy nem tehetek semmit. – A rohadt életbe. – Nyögtem s ökölbe zárult kezemmel a szemben lévő fa törzsébe ütöttem. – A. Rohadt. Életbe. – Ütöttem minden egyes szónál, majd mikor újra lesújtottam volna valaki megfogta a csuklómat. Megfordultam s könnyes szemmel néztem az illetőre, édesanyámra. Első dolgom volt felhívni, mikor végeztek a vizsgálatokkal.

Szavak nélkül is értettük egymást. Megfogtam kezét, s szorosan magamhoz öleltem. Ő az én támaszom.

-        Anya. – Nyögtem vállába, s alig tudtam visszatartani a könnyeket.

-        Ssshhh – csitított. – Nem lesz semmi baj. – Nem igazán tud Hannáról. Még nem sokat beszéltem róla, s most úgy éreztem mindent el kell mondanom neki. – Menjünk be kicsim. – Finoman eltolt magától s besétáltunk a hatalmas, fehér épületbe. A benti levegő számomra túl meleg és fullasztó volt. A szívem szeretett volna kiugrani a helyéről. A szemeimet szúrták a könnyek. Leültünk egy-egy székbe. Nem bírtam magamba tartani a gondolataimat.

-        Nagyon aggódom anya! Félek, hogy elveszítem, pedig igazából sosem volt az enyém. – kezdtem bele vallomásomba és közben édesanyám aggódó szemeibe néztem. Várta, hogy folytassam. -  Nem is tudok róla szinte semmit, de mégis úgy érzem magam mellette, mintha már évek óta ismerném. Nagyon kedvelem, s most, hogy már kezdett kialakulni köztünk valami… - elakadt a lélegzetem, nem jutottam szóhoz.

-        Nem szabad a legrosszabbra gondolnod. Egy műtét még nem a világvége, Kincsem. – szorította meg a kezem. – Nem lesz semmi baj. Amúgy is. Szeretném megismerni a barátnődet. – mosolyogva emelte ki az utolsó szót. – Gyere, várjunk inkább a műtő várótermében, hátha mondanak már valamit. – Felállt s várta, hogy mutassam az utat.

Arcomat kezembe temetve ültem a váróterem kényelmetlen székén. A műtő és várója a klinika negyedik emeletén helyezkedett el.

 Az idő már három óra tájt járt, Hanna már lassan két órája fekszik a műtőasztalon. A fejem fáj, a testem zsibbad s szívem őrült ritmusban lüktet. Utálom, hogy nem tudok semmiről, utálok várni.

-        Szerinted meddig tart még? – kérdeztem édesanyámat, aki egy női magazinba temetkezve ült mellettem.

-        Nem tudom. – nézett fel az újságról. – Biztosan nem sokára… - Nem fejezte be a mondatot, mert nyílt a mellettünk lévő ajtó, melyen néhány fehérköpenyes ember lépett ki.

-        Doktor úr! – ugrottam fel.

-        Önök a hozzátartozók? – kérdezte egy szemüveges, őszülő hajú férfi. Bólintottam, majd így szólt:

-        A hölgy állapotát stabilizáltuk. Találkoztam már rondább esetekkel is, szóval szerencsésnek mondhatja magát. A vállán átfúródott egy nagy vasdarab, melyet komplikációk nélkül el tudtunk távolítani, bár a mentősök jelentése szerint a kisasszony életjelei gyengék voltak a helyszínen a vérveszteség miatt, de mint már említettem az állapota most már stabil. Az éjszakát a sürgősségin tölti megfigyelés alatt. – mondta monoton hangon.

-        Köszönjük! – megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. – Be lehet menni hozzá?

-        Csak egy ember mehet. Evelin nővér megmutatja, hol fekszik. És ha most megbocsájt vár a többi beteg. – fejezte be mondanivalóját, majd beszállt a többi fehér ruhással a közeli liftbe és otthagyott minket a nővérrel.

-        Ki szeretne bemenni? – kérdezte

-        Én. – ez nem volt kérdés. Azonnal látni szerettem volna. A nővér bólintott, majd mutatta az utat.

-        Negyedórát tölthet bent. – nyitott egy ajtót, mely mögött Hanna feküdt. Bementem s összeszorult

szívvel mértem végig Hanna sebes arcát, a testéből kilógó csöveket és a rákapcsolt gépeket.

-        Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. Holnap reggel a fele lekerül róla. – szólalt meg mögöttem a nővér. – Erre a székre leülhet – mutatott az ágy melletti fehér, vászonborítású székre.

-        Hallja, amit mondunk neki? – kérdeztem

-        Alszik. Szerintem nem fog fel semmit a beszédből. De azért csak nyugodtan. – mosolygott rám. – Nemsokára visszajövök. – lépett ki az ajtón, majd bezárta maga mögött azt. Az egész szobát csak egy pici asztali lámpa, lágy fénye világította meg. Hanna oly békésnek látszott. Megfogtam csuklóját s parányi kezét az én nagy tenyereim közé vettem. Bőre meleg és tele volt vágással. Mutatóujjammal végighúztam minden egyes sebet.

-        Ó Hanna. – súgtam. – Miért veled történt ez? Miért nem az fekszik itt, aki a balesetet okozta? – kérdeztem rekedt hangon. Számhoz emeltem kezét s finom csókot leheltem rá. Ekkor fura dolog történt. Még ha csak egy pillanatra is, de megszorította a kezem. – Remélem, hamar felépülsz, tartozol nekem egy bögre kakaóval. – ismét megrándult a keze. Hall. Hallja, amit mondok neki. – Képzeld, anyukám is meg szeretne ismerni. – folytattam hozzá a monológomat. – Beszéltem neki rólad. Ne aggódj, csak a jó dolgokat mondtam. – ismét megszorított. Lassan bennem is kezdett oldódni a feszültség. – Aggódom érted. Vicces, ha az ember olyan dolgot fél elveszíteni, ami igazából nem is volt az övé. – szám megremegett s egy könnycsepp futott végig az arcomon. Felálltam a székről s felé hajoltam. Megígérem, hogy megfizet az, aki ezt tette veled. – Végigsimítottam vágással teli arcán, majd óvatos csókot leheltem a szájára. – Jó éjszakát Hanna! – mondtam majd az ajtóhoz sétáltam s magára hagytam.

-        Szálljunk meg egy hotelban Kicsim. – ajánlotta édesanyám, mert tisztába volt vele, hogy most haza biztos nem megyek. – Reggel pedig visszajövünk.

-        Itt akarok maradni.

-        Kicsim. Pihenned kell. Hanna is ezt akarná. Megígérem, hogy reggel visszajövünk. Addigra lehet a kicsi lány is felébred. – győzködött édesanyám. Igaza volt, mint mindig.

-        Rendben. – Adtam meg magam, majd átöleltem anyukámat és a klinika ajtaja felé sétáltunk.

-        Uram! – szólt utánunk egy fiatal nő.

-        Tessék. – az Evelin nővérrel találtam szembe magam, amint megfordultam.

-        Ezeket a hölgynél találtuk. Gondoltam odaadom önnek. – a kezembe nyomott egy mobiltelefont és egy kis kulcscsomót, rajta egy pisztoly formájú kulcstartóval.

-        Köszönöm! – fogtam a tenyerembe a tárgyakat.

-        Fel kellene hívnod az anyukáját. – szólalt meg édesanyám. – Én beleőrülnék, ha nekem nem szólnának.

-        Igaz. – feloldottam a billentyűzárat és a telefonkönyvből előkerestem a nevet, majd tárcsáztam.

-        Hanna? – kérdezte álmosan.

-        Jó estét! Az én nevem Roland, Hanna barátja.

-        Mit keres nálad a telefonja? – kérdezte éberebben. – Hol van Hanna?

-        Kórházban.

-        Tessék? Mi lett vele? Jézusom! – hallottam ijedt hangját. Elmeséltem neki mindent, majd megadtam a címet. – Köszönöm, hogy hívtál. Azonnal indulok. – mondta, majd köszönés nélkül letette.

A legközelebbi hotel öt kilométerre volt. Egyáltalán nem volt hangulatos a szoba. A falak koszos fehérek, a bútorok jellegtelenek és a két egyszemélyes ágy is kényelmetlen volt. Viszont a célnak megfelelt.

-        Hoztam neked pár dolgot. – adott át egy utazótáskát, melyben az én cuccaim voltak. Levettem magamról a szakadt, koszos ruhát és befeküdtem az egyik kényelmetlen ágyba. – Jó éjszakát Sédikém. – mondta anyukám, majd leoltotta az éjjeliszekrényen lévő kis villanyt. Ha ő nem lenne, nem is tudom, mihez kezdenék. Ő az én bizalmasom, a támaszom. Neki bármit elmondhatok. Örülök, hogy most itt van velem. Lehunytam a szemem és próbáltam elaludni.

-        Roland! Gyere már! – Kiáltotta Hanna a zöld rét közepén állva. Az idő egyszerűen tökéletes volt.

Szikrázó napsütés, felhőtlen égbolt. Arcán ragyogó mosoly, testén fehér, könnyed ruha. – Mire vársz még? – ugrándozott, s közben integetett. Felé indultam lassan, óvatosan. – Siess! – nevetett. Megszaporáztam lépteimet, szinte már futottam. Amikor már csak pár centi választott el minket, megragadtam keskeny derekát felemeltem s megforgattam. Hangosan, jóízűen kacagott. Letettem a földre, majd két kezem közé fogtam arcát és megcsókoltam. Hosszú, forró csók volt. Miután szétváltak ajkaink Hanna szemébe néztem. Ijedtséget láttam benne.

-        Mi a baj? – kérdeztem? – Hanna! Ráztam meg a vállát. Szemembe nézett. Tekintetéből fájdalom tükröződött. – Hanna! – suttogtam. A gyönyörű, napsütéses rét, másodpercek alatt váltott sötétszürkére. Körbenéztem, s szemem láttára hervadt el az összes virág. Újra Hannára néztem. A lány arcát sebek tarkították, tekintete homályos volt. Megérintettem az ajkát. Ekkor viszont hangos, szívfájdító sikolyt hallatott.

Zakatoló szívvel, lihegve tértem magamhoz.

-        Hanna! – leheltem.

-        Kicsim! A telefonja. – Nézett rám aggódva anyukám. A mobilra pillantottam, mely hangosan csirimpolt. Kezembe vettem a készüléket, s a kijelzőn egy név villogott.

-        Halló! – vettem fel.

-        Te ki a fene vagy? – szólt bele egy fiatal női hang.

-        Roland. – válaszoltam egyszerűen.

-        Hanna hol van? Jézusom. Ugye nem?

-        De. Kórházban van.

-        Imádkoztam, hogy ne ő legyen. Láttam a híreket, s mikor a kocsit nem találtam a helyén, akkor már sejtettem, hogy ő az. Nem akarom elhinni. Melyik klinikán van? Azonnal odamegyek. – hangja fojtott volt. Megadtam a címet, megköszönte, majd bontotta a vonalat.

-        Jól vagy? – Tette vállamra kezét édesanyám.

-        Nem igazán. Látnom kell őt. – bólintott, majd megfogott pár ruhát és elvonult a fürdőbe. Megnéztem az órát, mely kilencet mutatott, majd visszahanyatlottam az ágyra.

-        Mi történt? – támadott le egy hosszú, szőke hajú lány. Gondolom vele beszéltem telefonon. Nagyon ismerős volt valahonnan.

-        Amikor áthajtottunk a kereszteződésen, egy másik sofőr oldalról belénk hajtott. – adtam elő a rövid verziót. – Hanna vállába egy fémdarab fúródott és meg kellett műteni. Sok vért is veszített.

-        Jézusom! – szája elé tette a kezét, majd leült a váróterem székére.

-        Kóróczki Hanna hozzátartozói? – kérdezte egy ismeretlen női hang. Ránéztünk az illetőre, aki a nővérek szokásos uniformját viselte.

-        Igen. – szólaltam meg.

-        Átvittük a kisasszonyt egy kórterembe. A történtekhez képest jól van. Hamarosan felébred, de eléggé gyenge lesz, úgyhogy ne terheljék le nagyon. Két ember bemehet hozzá. – Nos, az a két ember a szőke hajú lány volt (rájöttem, hogy az egyetemi kávézóból ismerős) és én.

-        Zsófi. – Mutatkozott be a szőke, miközben Hanna ágya mellett ültünk.

-        Roland. – Nyújtottam a kezem.

-        Tudom. Sokat hallottam rólad. – mosolyodott el.

-        Hanna anyukája hol van? – kérdeztem Zsófit.

-        Biztos megint valami tárgyaláson. – Hangja cinikusan csengett. – Hanna édesanyja ügyvéd, soha sincs egy szabad perce.

-        De az éjszaka beszéltem vele és azt mondta, hogy azonnal itt lesz.

-        Nem találkoztam vele. Bár ők eléggé messze laknak, lehet megszállt valahol. Nem tudom.

-        Messze? – megütköztem ezen az információn.

-        Igen. Nyíregyházán élnek. Az ország keleti felén.

-        És az édesapja? Neki mi a foglalkozása?

-        Katona volt.

-        Volt?

-        Meghalt. De erről inkább őt kérdezd. Nézd. – Mutatott a kezére, mely megmozdult a mellkasán.

-        Roland. – nyögte.

-        Itt vagyok! – simítottam végig az arcán. Szemei még csukva voltak.

-        Roland. – Ismételte

-        Valószínű még mindig alszik és veled álmodik éppen. – mosolygott rám Zsófi. A gondolat jólesően járta át a testemet, lelkemet. Megfogtam apró, törékeny kezét s számhoz emeltem.

-        Roland. – súgta harmadszor is. – Szeretlek.